Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tüskés Tibor: Költészet és kegyelem
kapcsolódik, a klasszicizmus iránti rokonszenve az antik mitológia elemeit ülteti verseibe. „Viharűző Istent”, költöző isteneket, isteneknek daloló szárnyasokat emleget, s költőtársát így biztatja: „szólj, ahogy istened / szólnod adta.” A kegyeskedéstől, a szemforgatástól, a puszta szavakkal megvallott hittől idegenkedik. Hite kiküzdött, megszenvedett kereszténység, s tartalmát a szegények iránti részvét és a szenvedés tudata motiválja. Istenképe először áttételesen, a tradíciók vállalásával fogalmazódik meg: modem Máriasiralmat ír, a Margit- legenda hősét szólaltatja meg egyes szám első személyben, a kereszt vállalását vele éli át, és a három napkeleti bölcs történetét beszéli el archaikus formában {Kódexlapra, vízkeresztkor). Ahogy nő a háborús borzalom, az ártatlanok félelme, az ember kiszolgáltatottsága, úgy mélyül el hite. Kereszténységének központi motívumává a szenvedés, a kereszt vállalásának a gondolata válik. A szélben hajladozó nádszálak kora jött el. Mit tegyen ilyenkor a költő? - kérdezi. Hallgasson el? Ölje meg magában a dalt? Ellenkezőleg: „zengj még makacsabb szívvel: a szenvedés / érccé edzi a dallamot!” Megnyílnak a szenvedés bugyrai. Rónay nem a halál teológiáját írja meg, ő nem hittudós, hanem költő: fájdalmát, a gyász, a panasz érzését fogalmazza meg. 1944 decemberében elsiratja barátját, a zongoraművész Faragó Györgyöt, akinek halálában a közösség vesztét, az alkotó tevékenység értelmetlenné válását látja: „Pusztul e nép, széthull ez a nemzet!... / Múzsák, művészet: mind sárba gyalázva.” Másfél év múlva, 1946 nyarán halott kisgyerekét temeti el: „Egy láda, semmi több. És benne egy / parányi tesf’; „sünikor elhan- toltak, akkor / már éreztem, hogy onnét ezután csak / lefelé visz az út - ” (Egy sírra, Temetés):. Megsiratja halottait, azokat, akik a háború és az önkény áldozatai lettek, Faragó Györgyöt, S.M.-et, R.M.-et, vallomást tesz, és tanúskodik mindarról, amit látott és tapasztalt (Láttál csodákat). Minden oka megvan, hogy lázadjon, kétségbeesetten, híiragvón öklét rázza az égre, helyette a romok eltakarítására biztat, az újratámadó életben reménykedik, a természet körforgását állítja példának: „Dalolj, világ! az élet / folytatja ím a kört.” (Hajnal). Az élet győz a halál fölött. A munka, a helytállás, a „megtette dolgát” több, mint a tétlen beletörődés. És eljut annak belátásáig, hogy a veszteségnek is értelme van, és megfogalmazza az egyik legkeresztényibb gondolatot: a kereszt átlényegít, s hálát ad a szenvedésért. Ó boldog béke tengermélye! Csöndesül a fájdalom. A holtak édes szíve lágyan itt dobog szívem fölött. A tornyon egy rigó dalolja fönn az Úr dicséretét. Lélek, te is dalolj vele: köszönd meg ezt a szenvedést. (Egy budai kolostorban) Rónayt a háború mélyen megrendítette, az írás, a költői szó értelmével szembesítette, de számos kortársával ellentétben nem késztette ars poeticájának döntő megváltoztatására, új verseszmény kialakítására. Míg költőtársai közül többen a látomásos költészet, a szürrealisztikus kifejezésmód felé fordultak ekkor (s a kritika, az irodalomról való beszéd egy része is táplálta ezt az igényt), ő változatlanul a való megragadását, a realisztikus életlátás és kifejezés szükségességét vallotta. Eszménye továbbra is a meghökkenés helyett a harmónia, a szürrealizmus helyett az egyszerűség, a kuszaság helyett a tisztaság: „Szólj Új Hevesi Napló 35
