Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim I.
Amikor már házigazdámmal, a 40 év körüli, középtermetű, csupaizom M. Grandjean-nal összemelegedtem, vele nagyobb kirándulásokat is tettem. Egyik alkalommal a Tó délkeleti csücske mellett, Villeneuve-ön és Aigle-n át, vasúton a híres magaslati üdülőhelyre, Leysin-be mentünk. Ez a széltől védett helyen fekvő kis település szinte csak egy-két-három emeletes, lapos tetejű szanatóriumból állt. Magának a helyiségnek lakossága pár száz főnyi, az ápoltak száma azonban két-három ezerre rúg. A teraszok csokoládébarna, félmeztelen napozókkal voltak tele, akik már annyira haladtak a tbc-ből való gyógyulásban, hogy levegő- és napkúrával fejezhették be a kúrát. M.Grandjean nagy szeretettel beszélt az ott folyó életről. Több évet töltött ui. Leysin-ben, mint postatiszt, sőt feleségével is ott ismerkedett meg, mert ő ott nyerte vissza egészségét. Leysin-től nem messze van egy két-púpú furcsa hegy, ha jól emlékszem, talán „Jumaux”-nak, Ikreknek hívják. Ennek egyik kopasz púpját is megmásztuk, mert róla szép kilátás nyílt az üdülőhelyre s közvetlen környékére. Ez a kirándulásunk azonban csak bemelegítő volt egy sokkal nagyobb és komolyabb túrára. A Diableret-hegycsoport Aignille Argentine (Ezüsttű) csúcsát akartuk megmászni. Bár az előjelek a várható idő tekintetében nem voltak biztatóak, mert a Tó túlsó partja csak hajlításnyira látszott s az Haute Savoie szakadékokkal s vízmosásokkal tagolt lejtőin a ragyogó holdsütésben még mintha a facsoportokat is ki lehetett volna venni, este 9 óra tájban ugyanazon az útvonalon, mint amikor Leysin-be mentünk, megint vonatra szálltunk. Most egy állomással tovább, Bex-ig utaztunk s onnan kezdtük meg 10-11 óra körül gyalogtúránkat. Két-három órahosszat egyenletesen emelkedő kocsiúton haladtunk. Az eget már akkor is aggódva figyeltük, mert a szikrázóan ragyogó csillagokat lassanként lomhán úszó esőfelhők takarták be. Amikor aztán egy meredekebben felfelé kanyargó hegyi ösvényre tértünk, hamarosan szuroksötétté vált az éjszaka. Csak M. Grandjean kézilámpája jelezte közvetlenül lábunk előtt az utat. Négyen baktattunk előre. M. Grandjean, a vezetőnk után én következtem, azután egy nyeszlettnek tűnő, de mint túránk után kiderült, szívós fiatalember, foglalkozására nézve az Üdvhadseregnek, ennek a félig vallási szektának, félig jótékonysági egyesületnek tisztje haladt, majd az ő sarkában egy zürichi diák lépegetett, aki francia szóra jött Clarens-ba. Alig haladtunk egy órát így csendben, szép libasorban, amikor kövér cseppekben megeredt az eső. Egyre sűrűbben hullt nyakunkba, majd mintha dézsából öntötték volna, úgy ömlött reánk. A villámok körülöttünk cikáztak, a mennydörgést ijesztően visszhangozták a hegyoldalak, ösvényünk sodró hegyi patakká változott -, mi meg szívünket torkunkban érezve ziháltunk előre, hogy a veszélyes hegyoldalról lekerülve elérjük közvetlen célunkat, az Aigville Argentine tövében épült menedékházat. Bőrig áztunk, mire füsttel teli „chalet” ajtaján kimerültén beestünk. A primitív kandallóban a vizes fa sistergett, füstöt hányt, de meleget alig teijesz- tett. Ez előtt üldögélve dideregtük át az éjszakát. Egy-egy pohár tejjel belülről is próbáltuk magunkat felmelegíteni, de ez meg mennél jobban közeledett a reggel s mennél jobban fogyott a kontinens tejkészlete, annál inkább veszített tej mivoltából. Az utolsó csészét, amit már undorral ittam ki, inkább csak tejes víznek lehetett volna nevezni. Őszintén meg kell azonban mondanom, hogy egész svájci tartózkodásom alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor a közmondásos svájci becsületességen csorba esett. Új Hevesi Napló 25
