Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 3. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC - Jámbor Ildikó: A kérdésessé vált kommunikáció
SHMHAZ, ÄEME, TÁNC Jómból* aidikó X kérdésessé váft kommunikáció Peter Handke: Kaspar - A Magyar Kultúra Napján a Harlekinben Miként válik egy osztrák szerző darabja a Magyar Kultúra Napján fő műsorszámmá az egri bábszínházban? Ezt kérdezhetné joggal bárki, mint ahogyan a széksorokban helyet foglaló ünneplő közönség magában el is morfondírozott ezen. Aztán ki talált rá választ, ki nem, habitusa, világnézete, pozitív, avagy negatív lelki beállítottsága szerint. Magam, mint az alkotók szándékát alázatos beleérzéssel kifürkészni szándékozó publicista, az előadás három okát és rétegét találtam meg (vagy megtalálni vélem). A Párizsban élő, 1942-es születésű szerző műveiben a kor egyik létélményét rögzíti: a szavak elvesztették hitelüket és tartalmukat, már jelentések rakódtak rájuk, s ebben a bonyolult, XX. századi világban a kommunikáció csaknem lehetetlen - állítja életművével a szerző. Handke nálunk leginkább ismert és legtöbbet játszott darabja a Kaspar. Főhőse mintaképe egy valóban létező múlt századi fiatalember, akit serdülőkoráig valamilyen sötét cellába zártak, s feltűnésekor még beszélni sem tudott, láthatóan új volt számára minden. Tehát felnőttként egy gyermek ártatlanságával kezdett el tanulni és kapcsolatot tartani környezetével, de ez a kommunikáció minduntalan akadályokba ütközött, s végül a hős pusztulásához vezetett (W. Herzog filmet is készített a témáról). Kaspar tehát az az ember, aki próbál belesimulni környezetébe, de ez valami oknál fogva megakadályoztatik, kudarcba fullad. „Olyan szerettem volna lenni, mint volt már valaki más” - ez a darab kulcsmondata is, melynek szakadatlan és váltakozó nyomatékú ismételgetéséből épül föl a textus, s mely mondat a cselekvések mozgatórugója is. A Handke-darab alapgondolata tehát az általános emberi és a XX. századi ember kommunikációképtelensége. Az egri előadásban azonban ez jelenti az itt és most (az ezredvégi Magyarországon) alkotó ember nehézségeit, s egészen konkrétan pedig a színházteremtésre vállalkozó Sziki Károly színész-igazgató privát küzdelmeit is. Ad abszurdum: a magyar kultúra kibontakozásának kommunikációs gátjairól is szól az előadás. S így már érthető, miért épp a Magyar Kultúra Napján láthattuk mindezt. Sziki Károly rendező, amellett, hogy főszereplőként teljes színészi eszköztárát latba veti mozgásban és képben igyekszik intenzívvé sokkolóvá fokozni ezt az élményt. A Gerják István vezette Atellana mozgásszínház szuggesztív mozgássort komponált az előadáshoz, s a bábszínházi társulat tagjainak közreműködése mellett számos vizuális és zenei eszközt is latba vet a színházésináló. Az eredeti forgatókönyvet saját (vers-) szövegekkel is megtűzdeli, ezáltal egyes részek különösen szubjektívvé és konkrét (a bábszínházi társulatban megtörtént) szituációkra lebonthatókká válnak. Az előadás egyszerre megrendítő és meghökkentő. 74 IX. évfolyam 3. szám - 1999 március
