Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim VI.
fordul. Először kedvesét, majd legkedvesebb barátját próbálja rávenni, ne hagyják magára - hiszen eddig minden jóban mellette álltak - most, amikor a végső útra kell mennie. A kedves és a barát azonban minden áldozatra képesnek mondja magát, csak azt az egy kérését nem tudja teljesíteni. Most Jedermann két nagybátyjához fordul: vérrokonai, álljanak mellé! Azok is cserbenhagyják. Ekkor szolgáit rendeli oda kincsesládájával. De amikor a szolgák megtudják, hogy erről az útról nincs többé visszatérés, ledobják a ládát s elmenekülnek. A földre hulló láda teteje ekkor felpattan s Mammon emelkedik ki belőle, a pénz istene. Szemébe nevet Jedermann-nak, amikor mint tulajdonát követésre szólítja fel, hiszen fordított volt a helyzet: Jedermann volt az ő rabszolgája, mert mindig csak a pénz nyújtotta örömök szabták meg élete útját. Jedermann kétségbe esik, földre hull elesettségében: senki sem lesz, aki az Úr ítélőszéke előtt szót emel mellette! Ekkor erőtlen hangon valaki nevén szólongat- ja. A hang irányába nézve egy földre roskadt nőalakot pillant meg, amint két mankót tartva kezében lábra próbál állni. Az ő jótetteinek megszemélyesítője ez, aki szívesen melléje állna, szót is emelne mellette, de nincs ereje hozzá, hiszen Jedermann jótetteinek alig-alig van súlya. Mit tegyen hát, kiált fel kétségbeesésében a gazdag ember. Egyedül a Hit segíthet csak rajta - mondja a nőalak - az ő nőtestvére. Jedermann most a megjelenő Hithez folyamodik s a Hit bizakodást is csepegtet leikébe: az Istenember a bűnösökéit is meghalt s őket is megváltotta az örök haláltól, csak Hozzá kell kegyelemért folyamodnia és bíznia kell benne. Jedermann térdre esik, lelkét bűnbánat tölti el. Megigazulása folytán erőre kap a Jótettek alakja is, aki - eldobva a mankót - kézenfogja Jedermannt s együtt megy vele az Örök Bíró elé. Ez a darab tárgya. Most képzeljük el ezt az egyszerű történetet - kitűnő színészek előadásában - a Dóm téren. A Hohensalzburg, a Mönchsberg tövében áll a kéttornyú, hatalmas Dóm. Homlokzata kétemeletes házsoroktól határolt akkora térre néz, ami nem sokkal haladja meg egy nagyobb méretű színház alapterületét. A homlokzat előtt, vele párhuzamosan áll a függöny s drapéria nélküli egyszerű színpad, tulajdonképpen magas dobogója, aminek közepe mögött látszik a Dóm bejárata. A nézőtér - menetelesen kiképezve - a térnek a Dómmal ellentétes oldala felé emelkedik. A színészek részint a Dóm, részint a nézőtér felől közelednek. Bárhol üljön is tehát az ember, szemben vele a barokk Dóm kéttomyos, hatalmas homlokzata, jobb kéz felöl, kissé a Dóm mögött Hohensalzburg vára, háta mögött pedig - már távolabbra - a Mönchsberg emelkedik. A tér akusztikája kitűnő, egyetlen hang sem megy veszendőbe. A lakomára egybegyűlt társaság még jól el sem helyezkedett, Jedermann már hal- lucinál, nevét hallja mindenfelől kiáltani. S csakugyan előbb Salzburg várhegyéről, majd a Mönchsbergről, a Franziskanerkirche felől, végre a Dóm irányából hallatszik a vészjóslóan elnyújtott kiáltás: Jedermann, Jedermann!... Az embernek már akkor libabőrös lesz a háta. Amikor meg a vidám zajba, éneklésbe felolvadt mulatozó társaság dermedt csendbe némul a Jedermann mögött feltűnő Halál láttára, a halálfélelem kissé a néző szívét is átjárja. Részvéttel kíséri a későn bűntudatra ébredt Jedermann magára utaltságát s fellélegzik, amikor a puszta hit által Krisztus világmegváltásának ténye őt is megmenti a kárhozattól. Amikor az utolsó jelenetben Jedermann a Jótett kíséretében sírjába száll, a Dóm kitárt kapujából orgonazúgás tölti be a teret. Reinhardt rendezésében minden sallangtól mentesen, plasztikusan domborodik ki a darab eszmei mondanivalója. Aki megértette, miről van benne szó, az tisztultabb lélekkel távozik a nézőtérről. Új Hevesi Napló 21
