Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)

1999 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Markó Marulić: Juditnak, a szent özvegynek históriája horvát versekbe szedve

bambán botorkálva, kókadozó fejjel; tűzben ég az arcuk, orruk szesztől fújtat, merő zsír szakálluk, az ételtől faggyas.

Mint egy agyagkorsó, hasuk olyan puffadt; beszédük elcsukló, nyelvükbe harapnak, magukról nem tudnak, csak a szemük villog, ezek gúnyolódnak, amaz meg csak vihog,

mert néhány an fejüket kőpadlatba verik, némelyik segítne, másik meg verekszik, egyik bámul bambán, amaz kapaszkodik, csimpaszkodva társán, végül hanyatt esik;

néhányan köpködnek, mások öklendeznek, némelyek fetrengnek, mások rájuk esnek megint mások ágyra fektetik le őket: mint a döglött szamár, veszték ők eszöket.

Aki tartózkodik mértéktelenségtől s e népséget nézi, láthatja közelről: bűnnek árnyékában elvész a tisztesség, s mint disznó mocskában, úgy fetreng a vitéz.

Nézzed Holofemészt: mivé lett ereje, tette azt semmivé falánkságnak vétke.

Szálája közepén állt szép selymes ágya, derékalj hófehér, a függönye tarka.

Fekszik Flolofemesz rajta fatuskóként, vélnéd: egy vén medve, alvása olyan mély; Judit, midőn látja jelét mély álmának,

„Menj, s állj az ajtóba” - szól halkan Ábrának.

A hálóteremben csak ők vannak ketten Holofemész mellett, mert nem aludtak el;

Ábra az ajtónál hallgatózik, kémlel, ott kívül a strázsán van-e egy is ébren.

Őrség és cselédség szerte a táborban mind hevert halottként, hol egész este falt mint egy ökör, annyit vedelt a borokból, s virrasztani senkit nem állítottak volt.

Ki ott fönn a Mennyben mindent cselekedhet, már mindent elvégzett: megmenti a népet. Kárpitot elhúzva Judit mellé lépett, szíve nagyot dobban, szapora verése.

Kezét összetéve az égre emeli, aztán - térdre esve - hullanak könnyei, a hangját nem hallod, csendben imádkozik: „Tegyem, mint akarod: én Istenem, segíts;

14

IX. évfolyam 3. szám — 1999 március