Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 3. szám - Az idő sodrában
$?2 idő sodrában Kérdőjelek és felkiáltójelek: életünk állomásait jelző helyesírási alkalmatosságok. Nem tudni pontosan, miért éppen az egyik vagy a másik kerül látóközeibe, de valamiképpen egybehangzanak azzal, ami velünk történik. Létünk szimbólumai voltaképpen szimpla ortográfiái jelek. Mikor megnyitunk vagy lezárunk egy-egy korszakot, ott lapulnak vagy tornyosulnak, hangsúlyt adva mindannak, ami történt, s ugyanakkor előrevetítik az elkövetkezendőket. Böjt idején tisztul és töltekezik a lélek. Kérdéseket tesz fel önmagának az ember, és talán meg is válaszolja őket. Ha nem tudja a választ, máshoz fordul, máshonnan reméli. Voltaképpen egész földi létünk egy keresés. Életünk küldetése szinte egy mondatban megfogalmazható. Néha vezényszavakban, tömör szentenciákban. Miért fontos tudni, mivégre jöttünk társaink közé? Hiszen ennek tudása nélkül céltalanul bolyongó lélek lesz az ember, itt-tartózkodása fölöslegesen elpocsékolt idő, vágyai értéktelen, szertehullajtott szemétként porlanak semmivé, félénken vagy gőggel kimondott szavait, mondatait ronggyá cibálja a szél. Minden márciusban őseinkre, gyökereink gyökereire emlékezünk. Azokra, akik nem dekázgattak, alkudoztak holmi napi érdekek szerint, nem árusították ki sem magukat, sem a hazát, hogy aztán mindehhez kétes értékű ideológiákat gyártsanak, hanem egyszerűen azt tették, amit tenniük kellett. Az ilyen fényes momentumokat megvilágosodott pillanatoknak nevezik a keleti vallások, az utánuk maradt emléket pedig fényes történelmi tettnek hívja az emberi történetírás. A köznapi ember ragyogó tetteket lát bennük, a költő előtt pedig fényes csillagok képében tündökölnek azok, akik példájukkal örök emléket állítottak az egyedül követni érdemes magatartásnak. Fény fény és fény... Ki tudja megmondani, vajon miért ragyogott éppen rájuk, és miért fényeskedett éppen általuk az a fény, mely a Szellem erejét hirdeti világgá? Egy dolog azonban világos: mindig a fény-szülöttek tettei lesznek maradandóak, a sötétség hatalma legfeljebb átmeneti lehet. Az alvilág teremtményei valósággal elvakulnak, menekülnek a fényes jelektől, a szellem erejétől. Menekülésre készteti őket, ezért nem szükséges sokat töprengeni rajta, hogy vajon érdemes-e mindig csak a Fény felé haladni, nem volna-e érdemes a sötét hadakkal tartani. Az ember kétségeire, a lélek szenvedéseire a legtisztább választ mindig az imádság adja meg. Nincs szebb és bizonyosabb válasz ennél. És nincs mélyebb kétségbeesés, mint amikor valaki ezt a régiót nem ismerheti, mert elhallgattatja lelke szavát és csak az alantas hívásoknak enged. Sír és nyüszít benne a lélek, mert csak azt tekinti bizonyosságnak, amit az általa vezérnek tartott földi személyek súgnak neki, és egyetlen fény létezik számára: a földi aranyak fénye. Gondoljuk csak el, mi lesz vele, amikor elveszíti a számára egyedüli- nek hitt fényeket...! Sötétben tapogatózik és semmit nem ért, nem látja meg a kiutat. Hogy ez nem történhet meg? Ellentmondana az élet törvényének, ha valaki mindig csak a csúcson lehetne, a mélység lehúzó erejét pedig soha nem ismémé meg. Igen hosszú böjtös időszak van a magyarság mögött. Sokáig szenvedett és hányódott az elmúlt századok során. Végül belátta, hogy nem mások ellen, másokkal rivalizálva, örökös harcokban, ellenségeskedésben kell élnie, a kiutat pedig nem az aranyak fénye mutatja. Gyökereinkhez találva, azokból táplálkozva kell tovább élnünk. Az út a fény irányában sejlik fel előttünk. És akkor is ezt ajánlatosabb követnünk, ha másokat még mindig az alvilági „értékek” boldogítanak... Új Hevesi Napló 3
