Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
B üklcaljai ösvényeken O a^oi: III. Kényelmesen elheveredve, félkönyékre támaszkodva egy csipkerózsa bokor alatt leselkedtem csendben. Teljes szélességében beláttam a völgyet. Körülöttem a zöld színek minden árnyalata, milliónyi tarka virág, foltokban a rikító pipacs. Tőlem balra sűrű fenyőerdő futott le a völgy végéig. Innen vártam, hogy kilépjen a bak. Őzbakles! Májusi őzbakles! Milliónyi csodát kínáló lehetőség. Már a rá való készülődés is öröm, hát még a kinn ücsörgés hangulata, a leselkedés izgalma, ez a speciális, oly jellemző idegállapot. Amit nem lehet feledni, amit ha egyszer már megízlelt az ember, többé nem hagyja nyugodni. Főleg nem, ha ez az ízlelés úgy sikerült, hogy néhány hamisítatlan csemege zamata is gazdagította az élményt. Olyan valódi, eredményes, május alkonyati őzbakvadászat, olyan vadgalambbúgásos, langyos szellős őzbaklesekedés, amelynek emléke egy életen át elkísér, amiért az ember oly sok mindenről hajlandó lemondani. Mert nincs nyugalma, nincs maradása többé, mert menni kell, mert ott kell lenni, ott kell ülni vagy ácsorogni, mert látni és hallani kell mindazt, amit csak az tud, aki már hallotta, látta, aki átélte. És ha igazi vadász-szenvedély fűti. Mert enélkül mindez üres. Mert ez a lényeg, ez a rugó, ez a motor. Ez gyűjti össze, fogja keretbe, ez adja meg értékét, hangulatát, pótolhatatlan és utánozhatatlan, bűbájosán egyéni varázsát. Igen! A vadász-szenvedély. Ez az ezerfelé szétnyíló mesebeli legyező, melynek minden kis lapocskája egy-egy gyönyörű fejezete a vadászatnak. ** A táj. Az erdő, a mező, a sűrű vagy ligetes ártér. A cseres, bükkös, gyertyános vagy fenyővel borított. A vízmosta sziklájú, a cserjés, gazos, bozótos, a nádas, a zöldellő búzatábla, az éretten zörgő kukoricás, a hószitálta szántás. A kék ég. Az avar, a kakukkfű vagy az akác illata. A madárcsicsergés, a szellőzúgás, őzriasztás, a bikabőgés, a teríték tiszteletére megszólaló vadászkürt hangja. A szarkacserregés, a szalonkakorrogás. A hajnali ködök. A forró nyári záporok, az őszi esőszitálások, az alkonyati párák, a nagypelyhü, néma havazások. Lábnyomok, vadcsapák. Kondák, rudlik, toronykakasok, pisszentő kosok, bájosan pettyes őzgidák, pelyhes kis fiókák, csíkos malackák, játékos kölyökrókák. És még de sok minden más is! Aki egyszer is részese lehetett ezeknek, aki átélte, aki látta mindezt, az tudja csak, hogy miféle leírhatatlan, elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan, színes csodák váiják a szenvedéllyel megáldott vadászembert kinn a szabadban. Mert több ez, mint a természet imádata. Több ez, mint szabadságvágy. Több ez, mint ősi ösztön. Több ez, más ez. Új Hevesi Napló 5
