Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / Különszám - Bitskey István: Knezich Károly szemüvege
Az özvegy korai halála után ifjabb lánya, Knézich Irén tulajdonában maradtak meg az apai relikviák. A vértanú tábornok két lányának eleinte Lévay Sándor egri kanonok viselte gondját, ő volt a keresztapjuk, neveltetésükről pedig gyámjuk, Kálló Tivadar poroszlói földbirtokos gondoskodott. Mind Olga, mind Irén a későbbiekben szerencsés módon ment férjhez. Előbbinek férje, Gröber Józsefiéit, házasságukból tíz gyermek született, közülük hatnak további leszármazottai ma is élnek. Közöttük van a Kanadában élő dr. Henkey-Hönig Károly pápai prelátus, valamint a Szinnyei-család bizonyára ma is élő tagjai. Irén Gröber Sándor egri vaskereskedővel kötött házasságot, s ebből kilenc gyermekük született. Hatan érték meg közülük a felnőttkort: Jenő, Iván, Irén, Malvin, Ilona és Leona. Közülük különösen Gröber Jenő (1869-1941) neve cseng ismerősen Egerben: az egri bikavér 1998 júniusi ünnepségén posztumusz neki ítélte Eger város az Eger szőlő- és borkultúrájáért kitüntetést, közismerten ő volt a medoc noir szőlőfajta egri elterjesztője s a borászati szakirodalom is nagyra értékelte tudományos munkásságát. A hat Knezich-unoka közül hárman (Jenő, Ilona, Leona) még az 1940-es évek elején is a Sasos házban laktak, Jenő 1941-ben bekövetkezett halála után pedig a két leányunoka örökölte az épületet. Gyakran látogattuk meg őket a 40-es évek végén nagyapámmal, Gröber Ivánnal. Mivel Ilona gyermekei és unokái is ott laktak, élénk élet zajlott a meglehetősen tágas házban és udvarán, kisgyermekként élményszámba mentek számomra ezek a vizitek. Amikor aztán a Knézich-unokáktól az államosítás során elvették házukat, az emléktárgyak is szétosztódtak köztük: nagyapámhoz került a szemüveg, amit tőle leánya, Bitskey Aladárné Gröber Éva örökölt, jelenleg - 1998-ban ő az Irén ágából származó, egyetlen élő dédunokája az aradi mártír tábornoknak. így került - nemzedékről-nemzedékre szállva - édesanyámtól íróasztalomra a hagyományosan Knézich Károlyénak tartott szemüveg, amely szelíd csillogásával mintha figyelmeztetné is az ükunokát: a nemzeti függetlenség s az erre épülő nemzeti kultúra olyan érték, amelyért életeket áldoztak a másfél évszázaddal korábban élt elődök a Duna-Tisza völgyében s éppen Egerben is. Az 1848-ban élt egriek ugyanis egyértelműen tudták és érezték, hol a helyük a kiélesedő belpolitikai konfliktusban. Közismert tény, hogy négy nappal a pesti forradalmi események után, március 19-én már az egri lakosság is kinyilvánította a csatlakozását a fővárosi ifjúság kezdeményezéseihez, kinyomtatták itt is a 12 pontot és a Nemzeti dalt, s a későbbi napokban Heves vármegye két zászlóaljnyi nemzetőrt küldött a frissen szervezett honvédhadseregbe. Sorsfordító órákban megfordult Egerben Klapka György, majd pedig Görgey Artúr és Dembinski tábornok, akik egy egri polgár önként felajánlott hintóján jutottak el a nagypréposti palotából Kápolnára, a diadalmas tavaszi hadjárat nyitányát jelentő összecsapás színhelyére. A helytörténetből jól ismert momentum továbbá, hogy március végén az egri érseki palota udvarán mondott gyújtó hangú beszédet Kossuth, itt nyilvánította ki Eger múltjára utalva, hogy ebben a városban a hazafiságot nem hirdetni, hanem tanulni lehet és kell. Knézich Károly egykori házának emléktáblája s Lenkey tábornok sírja az egri temetőben beszédes példája és dicső mementója a kossuthi szavaknak. Eger a 48-as tradícióiból Knézich példája azért is különleges jelentőségű, mivel személye a Kárpát-medence népeinek összefogását is jelképezi: a szerb határőrvidékről származó, de házassága és családi kapcsolatai révén egrivé vált korábbi császári tiszt megtehette volna, hogy elmenekül, de erre nem volt hajlandó, katonáinak elhagyását megbocsáthatatlan véteknek érezte volna. A szabadságharc eszméi mellett kitartása következetes és elvi jellegű volt, az ő szemüvegén át világosan látszott, hogy a küzdelem nem nemzetek vagy etnikumok Új Hevesi Napló 49
