Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / Különszám - T. Ágoston László: Őseim üzenete
Két dagadt dosszié állt már az asztalomon, s éjszakánként beköltözött a szobámba a 134 év előtti Lenkey-család, Görgey, Kossuth, Damjanich, Rózsa Sándor és szabadcsapata, Windischgrätz és táborkara, Haynau, meg Karl Emst törzshadbíró. Sorba állítottam a dokumentumokat és kérdezz-felelek-et játszottam velük. Vajon mit érzett Lenkey János kapitány, amikor búcsú nélkül kellett elhagynia Szerafináját? Vagy ezredesként, amikor meggyőződött tábornoka, Esterházy Sándor gróf árulásáról? És amikor reménytelenné vált a küzdelem, miért nem emigrált Kossuthtal, hiszen neki a bátyján kívül senkije és semmije se volt magyar földön? Tudván tudta, hogy meg kell halnia, ha itt marad, hiszen a galíciai szökés miatt több mint egy éve égre-földre keresteti a császár. Miért, hogyan, mivégre? És egyszer csak megszólaltak az elsárgult lapok, s a két Lenkey biztosan vezette a toliamat, nekem csak fognom kellett. És mire újra eljött a tavasz, az utolsó oldal kéziratot is letettem a kiadó asztalára. No nem abba a régi hivatalba mentem, ahol megígérték, hogy megírják, egy másik ajtón kopogtattam, ahol azt ígérték, hogy elolvassák. Mikor? Bizony tetemes a kéziratcsomó, 463 oldal, ez időbe kerül. De ha idejük lesz rá, feltétlenül. Mert hogy megírni szép és nemes feladat, talán még szórakoztató is lehet, de elolvasni, az bizony időrabló és kemény munka... Szerződni? Mire? A negyvennyolc különben is kényes téma, a történészek állandóan átértékelik a részleteket... Hát itt tartunk, anyám. A kézirat visszakerült az íróasztalfiókomba, s most már a te sírodon is évelő virágokat öntözget a tavaszi zápor. De bármi legyen is sorsa, te, tudom, megérted, hogy meg kellett írnom ezt a regényt. És nemcsak azért, mert valahol a századok ködén át előtűnik egy Lenkey, akit közös ősünknek vallhatunk. Nem. Te sem azért akartad kipucolni azt a sírt, én sem azért teszem rá a közelgő évfordulón a kegyelet virágai mellé a tragédiába torkollt élet krónikáját. Lehet, hogy igazad volt, van bennünk valami hasonlóság, még akkor is, ha netán a tükör csak a csupasz fejünk búbját hasonlítja össze. A vak foncsor mélyebbre nem tekinthet. Zsófi néninek is igaza volt. Zádorfalván valóban Lenkejnek mondták a Lenkeyt. Az anyakönyvbe y-nal írták be őket, de a telekkönyvbe j-vei jegyezték a nevüket. Megtaláltam ükapámat is. Ő volt az a bizonyos István, a „mihaszna”, akihez nem akarták hozzáadni nemes Nagy Zsuzsannát. Alig volt negyvenéves, amikor elvitte a tüdőbaj. Azért nevezték mihasznának, mert sokat betegeskedett. A felesége is hamarosan utána halt. Szintén tüdőbajban. Az 1867-es telekkönyvi bejegyzés szerint Zádorfalva 106. szám alatt laktak, s a háznak 115 négyszögöles kertje volt. Igaz, akadt szántóföldje, meg legelője is a határban, tizenöt felé. A legkisebb parcella 29 négyszögöl volt, a legnagyobb 750. Az egész együtt alig volt több két és fél holdnál. Foglalkozása: „földművelő”, akár az apjáé. Nem véletlen, hogy két fiukból nagy áldozatok árán kőművest neveltek, nem dzsentrit. Dédapám - bár azt mondják, igazi mestere volt a szakmájának - nem építőmester lett, csak egyszerű kőműves. A század első éveiben azért próbált szerencsét jó néhány társával együtt Amerikában, mert itthon nem tudta eltartani az öt gyerekét. Ott se vihette túl sokra, mert a vállalkozók feje fölött ritkán szakad el a daru kötele. Ő pedig a visszazuhanó betongerenda alatt lelte halálát. Szépapám, Lenkey Ferenc egy évvel volt idősebb a tábornoknál. Nem tudom, látták-e valaha egymást, de az tény, hogy az idősb Lenkey Károly zádorfalvi birtokait a helybeli rokonok bérelték. Ők igazolták a nemességét is 1822-ben. Mindkét család abból a famíliából származott, amelyet így jellemez 11a Bálint Gömör vármegyéről szóló könyvében: „A Lenkey nemzetség nagyon elszaporodott, és a határt saját ekéivel művelte.” S mindez még a török hódoltság idejében történt. Lenkey Mihály utódai katonák lettek, a mi őseink megmaradtak parasztnak. Mindegyik tette a maga dolgát: harcolt, mulatott, a földet 46 Vili. évfolyam 1848-as különszám - 1998
