Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / Különszám - T. Ágoston László: Te segíts, aranyhajú!
CT. Ágoston J2ászló Az aradi vár börtöncellává alakított földszinti szobájában ült egy koszos priccsen. Tábornoki atillája gyűrött, pecsétes, a rangjelzés helyén felfeslett a varrás. Szeme alatt az átvirrasztott éjszakák mély szarkalábai, hosszú, hajdan nyalkán pödört bajsza belelógott ápolatlan szakállába. Révedező tekintettel meredt maga elé, mint aki minden erejével el akarja feledni a jelent, hogy a múltból merítsen erőt a jövendő borzalmak elviseléséhez.- Szerafina, te aranyhajú, most segíts, ezt még túl kell élnem!... - motyogta maga elé. - Szerafinám, egyetlen szőke angyalom...- Már megint az angyalkáját szólongatja - nevetgélt a szuronyos puskával sétálgató őr, s intett a társának, hogy figyeljen. A hosszúra nőtt szász legény az ablakhoz állt, s kiöl- tötte nyelvét a fogolyra. Az meg felhördült, mint a láncra vert vad, felragadta a keze ügyébe eső tányért és az ablakhoz vágta. Amikor kissé lecsillapodott a dühe, újra visszatért az ábrándjaihoz.- Látod, aranyhajú, mindig dühítenek. Az őrületbe akarnak kergetni. Jónéhány csatában megvertem őket, most ezzel törlesztenek. Emst hadbíró azért faggat, fenyeget, hogy áruljam el a társaimat, és az én cellám elé küldi a legkomiszabb bakáit. Már minden ablakom kitört, nem tudom elviselni a kárörvendő vigyorukat. Egyedül te tartod még bennem a lelket, aranyhajú. Segíts nekem, hogy bátran állhassak hóhéraim elé! Felállt, megtapogatta elzsibbadt tagjait, s az udvarra néző ablakhoz lépett.- Két éve még milyen boldog voltam... Ugye, te is, aranyhajú? Emlékszem, nyárutón, amikor együtt nyargalásztunk atyád, Potocky gróf birtokán... Arany hajad lobogott a szélben, a szemed kék, mint a felhőtlen ég... Tudom, sohase látlak többé, és az eget is legföljebb egyszer nézhetem meg, amikor a kivégzésre visznek. Aztán a kerületi bálon, Sztanislauban... hogy táncoltál, hogy nevettél... Arany hajad most is itt lóg a nyakamban medalionba zárva ereklyeként. De hol van már az a régi, büszke kapitány, és hol van Szera- fina kontesz, a gondtalan, csacsogó kis angyal? Én hittem, hogy a népek szabadságra születtek, s hittem, hogy boldoggá tehetlek téged...Már semmiben se hiszek, csak benned, és abban, hogy meg kell halnom. Tudom, akkorát vétettem a császár ellen, hogy ezt meg nem bocsáthatja. Emst is mondta az első kihallgatáson, hogy bárki kaphat kegyelmet, de az én bitófámat már készíti az ács... Azt mondta Görgey, mielőtt letettük a fegyvert az oroszok előtt: tagadjunk, amit csak lehet, s elégettünk minden lehetséges iratot. Én nem félek a hóhértól. Amit tettem, a lelkiismeretem diktálta, s újra megtenném, ha visszaadnák a kardomat. Magyar vagyok, még ha Bécsben neveltettek is. De nem ez a fontos, hiszen Damjanich szerb, Guyon angol, Bem lengyel, Mack morva, Leiningen osztrák, a fivére ellenünk harcolt, de mind igazi férfiak. És mi most itt, tizenegyen szánandó rabok vagyunk. Nem, nem a haláltól félünk, hanem a vesztett ügyet siratjuk, s titeket, akiknek tovább kell élnetek...- Tegnap levelet csempésztek át hozzám Töröktől. Azt írja, Görgeyt pénzen vették meg a muszkák. O szabad, Ausztriába ment. Én nem hiszem. Bár ebben a felfordult világban a legkiválóbbak is meginoghatnak... Istent kérem, segítsen elviselni ezt a nyomorúságot, és ne vegye el az eszemet! De ha meglátom ezeket a vigyorgó, ostoba bakákat a cellám előtt, meg Emst hadbíró rókaképét, szeretném rájuk omlasztani a várat. Brzezanyban éreztem hasonlót, amikor Paar ezredes lecsukatott, mert nem ölettem halomra a lengyeleket Sztanislauban. A te véreidet, Szerafinám! Ha újra kezdhetném, most se cselekednék másként, hidd el nekem, aranyhajú! 12 VIII. évfolyam 1848-as különszám - 1998
