Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
Ifhtniwsht Magdolna: Egy abszolút politikamentes „mjúzihrédió”... Kifejezetten kedveltem Bochkor Gábort. így múlt időben. Szellemesnek és életvidámnak találtam lendületes müsorvezetéséért, jópofáskodásáért, szellemi sziporkáiért. Televízióban, rádióban egyaránt kellemes jelenségnek tartottam. Úgyszintén múlt időben. Mikor közszolgálati televíziózásról, független médiáról, avagy régimódi kifejezéssel élve szabad sajtóról beszélünk, természetesen nem azt értjük alatta, hogy az egyik félnek mindent szabad, még döntően károsan is befolyásolni a nagyközönséget, míg a másik félnek mindezt csupán tudomásul vennie, némán tűrnie szabad. Vannak az újságírásnak, és egyáltalán a toliforgatásnak íratlan szabályai, erkölcsi normái is. Például a tisztelet megadása másoknak. Ha egyébért nem, hát azért, hogy önbecsülésünk mértékét ezáltal méltóképpen kifejezhessük. Reggelenként hallgattam a Danubius Rádió adását. A Cappuccino vidámkodásai időnként kizökkentettek reggeli fáradt hangulataimból, megnevettettek, felfrissítettek. Mondom, múlt időben. Két vidám fiatalember vett célba mindent és mindenkit, akin és amin humorizálni lehetett, képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel jelentkeztek minden reggel. Többnyire nem politikáról volt szó. Zenés ébresztő, kora reggeli bájcsevely, mások és önmaguk ugratása, egyszóval afféle nyüzsgés, mielőtt belevetnénk magunkat a csúcsforgalom idegtépő forgatagába. Csörgették a nemzet vekkerét mindazoknak, akik erre vevők voltak. A fordulat a szlovákiai választások idején kezdődött. Reggeli ironizálás a nehézsúlyú szlovák népvezérről, no meg az őt reklámozni hajlandó világsztárokról. „Éljen Claudia Schiffer... legalább húsz évig Bratislavában!” - kacagtak bele az éterbe az aznapi ügyeletes vidám fiúk, és véget érni nem akaró mini-kommentárok hangzottak el az egyébként kiváló humor-témának mutatkozó szomszédról, politikájáról és stábjáról. Ez még csak hagyján. Ugyan ki szimpatizál manapság diktátorokkal? Jól trenírozott rádiós és tévés stáb gondoskodik arról, hogy a nem túl kellemes imázs minél fényesebben ragyogjon, s a gyanútlan nézőt szinte észrevétlenül agymosásban részesíthessék. A folytatás viszont viszolyogtató volt. Mecar ment, közvélemény maradt, a kisember mindennapi problémái hasonlóképpen. Jött a jeles évforduló, II. János Pál pápa beiktatásának húsz éves jubileuma. A Danubius Rádió ennek is megadta a módját. A Szentatyát ábrázoló képet választották ki, hogy megemlékezhessenek róla. Nem is akárhogyan. II. János Pál egy rituális lábmosás után megcsókolja valakinek a lábát. A találgatás, hogy vajon kinek a lábáról is lehet szó, valamint a lábcsók ténye, a testhélyzet, mind-mind olyan poénlehetőség volt az aznapi szellemeskedő bajnokoknak, melyet nem hagyhattak ki. Valami hosszas agytekergetés után arra a konklúzióra jutottak, hogy a saját lábát csókolgatja, és ez az őt ért combnyaktörésnek köszönhetően volt véghez vihető. Pár nappal rá jött az újabb agymosodai szám, a jelenlegi kormánynak, és a magyarság többségének szólt a harsány röhejjel kísért „tulipiros Magyarország” című szarkasztikus megjegyzés. Mármint kontra vörös szegfű, gondolhatjuk. Félreértés ne essék, jelen sorok írója református, és nem holmi vallási fanatizmusban szenvedő ember. Istenhívő és másokat tiszteletben tartó, mindennemű szélsőséges megnyilvánulástól és szervezettől tartózkodó, mai ember. Egy gondolat azonban semmiképpen nem hagy nyugodni: miféle szellemi-lelki magaslaton érzi magát az, aki a mások vallási, etnikai, társadalmi hovatartozását sem képes tiszteletben tartani? Hogyan érezné magát, ha Új Hevesi Napló 63
