Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
hozta a polgári átalakulást, a nemzet minden tagja számára a jogegyenlőséget, a kiegyezést követően pedig a gazdasági és társadalmi életnek olyan lendületet adott, mely töretlenül ívelt az első világháborúig. A 20. század valóban nem sok jót hozott nemzetünknek. Két vesztes háború és olyan területi veszteség, melyet még nem látott Európa. A kétharmadnyi területi veszteség a népesség egyharmadának elvesztését is eredményezte, úgy vélem, ezt sem a nemzet testétől elszakított honfitársaink, sem mi, akiknek megadatott, hogy itt élhetünk, nem hevertük ki. Sajnos a totális diktatúra évei mintha megtörték volna kissé gerincünket. A parasztságot, mely mindig is a nemzet gerincét, az értelmiség utánpótlásának forrását alkotta, tönkretették a beszolgáltatások és a téeszesités korában. A munkásság gerincét az 56-os események megtorlása során törték meg, azzal, hogy rajtuk álltak bosszút, rajtuk, akiknek a nevében a hatalmat gyakorolták. Az értelmiség, amely évtizedeken keresztül másodrendű állampolgárként tengette életét, ugyancsak elvesztette önbecsülését. Mindenekelőtt vissza kell szereznünk külön-külön önbecsülésünket és be kell látnunk, hogy együtt kell működnünk, mert együtt képezzük a nemzetet. Ez együtt jár mások megbecsülésével is. Mintha megszűnt volna a jövőbe vetett hitünk. Nem születnek gyermekeink, Európa egyik legbetegebb nemzetévé váltunk, korán halunk, önmagunk vetünk véget életünknek, vagy közvetlenül vagy közvetve önpusztító életformánkkal. Mindez azért, mert nincs jövőképünk. Pedig van mire építeni jövőnket. Egy olyan nemzet, amely magáénak mondhatja Szent Istvánt, Szent Lászlót, Hunyadi Jánost és Mátyás királyt, amelynek sorából olyan önfeláldozó hazafiak kerültek ki, mint II. Rákóczi Ferenc és Széchenyi István, amely nemcsak a középkorban, de a múlófélben lévő 20. században is képes volt szenteket adni az egyetemes egyháznak, és Nobel-díjas tudósok tucatját adta már eddig is az egyetemes kultúrának, rendelkezik olyan múlttal, olyan alapokkal, amelyre biztos jövőt lehet építeni. Ezt a jövőépítést azonban nem bízhatjuk másokra, még az oly igen áhított egyesült Európára és a NATO-ra sem. Tudomásul kell vennünk, hogy csak magunkra számíthatunk. Ehhez szükség van arra a generációra, amelyet a jövő zálogának tekintünk, tehát nem fogyó, hanem gyarapodó nemzet kell hogy legyünk, kell hogy legyenek Szent Istvánjaink, Szent Lászlóink, Hunyadi Jánosaink, Rákóczi Ferenceink, Széchenyi Istvánjaink, Apor Vilmosaink, akik tekintet nélkül önmagukra a köz érdekeit tekintik elsőnek és tudnak áldozatot vállalni hitért, nemzetért, hazáért, akik a pénzt nem célnak, hanem eszköznek tekintik a nemzet felemelésének érdekében. Olyan emberek kellenek nekünk, akiknek a politikai szereplés nem saját becsvágyuk kielégítésére és pénztárcájuk megtömésére, hanem a társadalmi igazságosság és a jóléti állam megvalósítása érdekében kell. E tekintetben valóban szánalmasak vagyunk. De csak mi változtathatunk sorsunkon, mindenekelőtt tettekkel, áldozatvállalással, ami szívós és kitartó munkát, akaraterőt, nemzeti összefogást igényel tőlünk. Akkor Isten meg fogja hallgatni kérő imánkat: Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védőkart tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt. 54 VIII. évfolyam 6. szám - 1998 december
