Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
példáját szolgáltatták. Igen, ez a királyi pár, amelyik az esküvőjére háromnapos lelkigyakorlattal készült. A felkenés után térdelve vette át a király Szent István kardját, arccal a templomajtó felé három irányban délcegen suhintott vele, aztán a pengét dolmánya ujjához törölvén, hüvelyébe rejtette a kardot. Most következett a legfontosabb, a legünnepélyesebb pillanat. A nádorhelyettes leemelte az oltárról a szent koronát, a hercegprímással együtt ráillesztette azt az alázatosan meghajtott királyi főre. Közben a körülálló érsekek, püspökök mind a koronás fő felé emelik fel jobbjukat és meghatottan imádkozzék együtt a hercegprímással: „Vedd az ország koronáját... az Atyának és Fiúnak és Szentiéleknek nevében!”... Most már nem a templomhajóban, hanem a szentélyben elhelyezett trónusához vezették IV. Károlyt. Harsányan kiáltja a nádorhelyettes, hogy Éljen a király! Együtt szeretnék éljenezni én is a templom népseregének felharsanó örömzajával, de valahogyan összeszorul a torkom, nem jön ki szó rajta, amint átgondolom, hogy Istenem, én mindezeknek néhány lépésnyiről lehettem a szem- és fültanúja! Megkoronázták aztán Zita királynét is a gyémántokkal csillogó családi koronával, majd vállára nyugtatták Szent István koronáját... Következett a szent mise folytatása. Evangélium után és felajánláskor a hercegprímás első segédkező főpapja, a mi érsek urunk, kinek válláról a Mária Terézia királynő koronázási ruhájából készült gyönyörű aranyos palást omlott alá, megtömjénezte a trónján álló királyi párt, buzgó áldozásuk után pedig bort nyújtott nekik egy erre készen álló kehelyben. Véget ért a szent mise. A királyné a kis trónörökössel eltávozott. Következett az aranysarkantyús vitézek avatása. O felsége fején viselte a szent koronát, vállain az acélkékes alapszínű, aranyosan villogó koronázási palástot, amelyet 900 évvel ezelőtt Gizella királyné készített, - és amelyet most Zita királyné igazított át. Keményszívűnek kellett lennie, aki mély megindultság nélkül nézhette, amint műlábakkal, vagy láb nélkül, felkötött karral odajárultak azok a hős fiúk a palástos, koronás fejedelem trónszéke elé. A meghatott arcú király feláll olykor trónján, hogy úgy érintse vállon Szent István kardjával az előtte álló vitézt, aki rokkantságában térdre ereszkedni nem tud. Kivonultunk aztán a Szentháromság-szobor talapzatára, hogy meghallgassuk a hitlevélre teendő királyi esküt. A legváltozatosabb színekben pompázó sokaság özönlötte körül az ódon szobrot, mindannyian lesve lestük a szót királyunk ajkáról, aki baljában a feszülettel, jobb keze három ujját égnek emelve, Isten szabad ege alatt hangos szóval, jó magyar kiejtéssel tett hitet arra, hogy Magyarország ősi alkotmányát meg fogja tartani. „Isten minket úgy segéljen és az ő minden szentjei”, mondta végül a felséges úr. Aztán felzendült a nemzeti ünnep imádsága: „Isten, áldd meg a magyart!” Máskor nem volt ez így. Most a király maga rendelte el, hogy így legyen. És én magam is tanú vagyok rá, hogy ő maga is megtartotta a saját rendeletét: velünk énekelte a Himnuszt a király is. Annál a résznél, hogy „Hozz reá víg esztendőt!” mintegy ő látszott megkezdeni a sort. Nem csuda, ha lent, körül az éneklő tömegben megcsuklott, elhalkult az ének, mint annyi ezer örömköny- nyes szempár gyönyörködve látta, annyi lélek boldogan élvezte apáinknak megvalósult álmát: mint forr össze a koronás király imádsága a nemzetével! A borongós égbolton most ragyogott elő a bujdosó napsugár. Remek fehér lovára ült aztán a király és festői szép menetben, udvari és főpapi díszhintóktól kísérve, a Szent-György-térre lovagolt, hogy a haza megvédését jelképező négy kardvágást megtegye. Mondják, hogy a várpalota egyik ablakából nézte ezt Zita kiÚj Hevesi Napló 47
