Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - Az idő sodrában
idő sodrában Úgy megöregedett ez az évezred! Lassan lejár, és mi örömmel fogjuk venni, ha továbbléphetünk, az új ezreddel új korban reménykedhetünk. Vén ez a század is, ez a vért és erőszakot árasztó, két világégést hozó, agresszióban tobzódó, elnyűtt, elunt korszak! Az új év mindig előcsalogatja a régi emlékeket és az új reményeket. Legszebb évfordulónk az idén a legnagyobb magyar ünnephez kötődik. Százötven éve már, hogy a nemzet egy emberként cselekedett és a ritka történelmi pillanatok egyikében megmutatta, milyenek valódi érzései, mit jelent a magyar szándék. Büszke érzéssel tölti el a késői utódot is, mikor visszatekint másfél század távolából. Ez a föld a nagy csaták, sok viszály, forradalmak és vallásháborúk földje, ugyanakkor egy régi, nagy kultúráé is, melyet az idegen érdekek különös módon annyira és annyiszor sérelmeztek. Évszázadokon át sulykolták az emberek fejébe, hogy mennyivel alacsonyabb rendű és értéktelenebb másokénál. Hol törökösítettek, hol németesítettek, hol oroszosítottak, a jelenkort pedig inkább hagyjuk... Kultúránk mintha fájt volna a magát civilizáltnak tartó világnak, arra pedig ezenközben nem is gondoltak, hogy a kultúra nem nemzeti, gondosan rácsok mögé zárt világokban létezik, hanem mindig univerzális. Mindenkié. Mindnyájan gazdagszunk tőle, mikor értékeket teremt. Bárhol a világon. Hogy kultúránkért, gazdaságunkért, vallásunkért vagy más egyébért sújtotta és sújtja a magyart a balsors, az végül is mindegy ma már. Az eredmény, bármilyen aspektusból nézzük is, siralmas. Lerobbant gazdaság, zavaros politikai helyzet, lesajnált , lepocskondiázott nép, agyonadóztatott állampolgárok, éhező gyermekek. Nos, igen, ez is a mai magyar valóság része: gyermekeink jelentős százaléka alultáplált. Ha alultáplált, akkor nyilván rosszul öltözött is. S ha ez így van, valószínűleg igen rosszul érzik magukat a bőrükben. S mindez kit zavar? Ki veszi észre? Legfeljebb napihír a televízióban. Adalék Irak, Szomália, Banglades mellett. Ki meri végre kimondani, hogy az állítólagos magyar gazdasági csoda, mely mostmár kivezet bennünket a kátyúból, a magyar gyermek és a magyar család sanyargatásának árán valósulhatott meg csupán, ha egyáltalán megvalósult...?! Mikor veszik észre, hogy az ezredvég legjobb adófizetője a magyar gyermek? Ilyen áron kell nekünk Európa, soha vissza nem fizethető hitelek, kacsalábon forgó paloták, sikkasztó bajnokok? Nem hiszem, hogy őseink ezért vívták volna harcaikat. Alig hihető, hogy a keresztény (és civilizált) Nyugat ezzel hálálhatná meg csupán a magyar védelmet és a belőle felszippantott szellemi erőket. Ha barbár módon, közömbösen nézi végig hogyan szenvednek és nélkülöznek a gyermekeink, nem érdemli meg a fenti jelzőket. És a baráti közeledést sem a részünkről. Tíz éve lázas készülődésben volt az ország. Mindnyájan azt hittük, valóban számít, mit akarunk. Demokratikus átalakulásnak hittük azt, amit a rablólovag hullámfürdőnek tekintett és sebtiben jól meglovagolta a hátát. Ma jól körülhatárolt palotácskájában felváltva unatkozik és retteg. Hogy mit un és mitől retteg? Unja az egyhangú jólétet, melyet nem tölthet ki sem szellem, sem érzelem. És retteg másoktól, attól, hogy egyszer valaki majd rádöbben, hogy mindezt az egészségtelen elosztási viszonyoknak köszönheti. Retteg az igazságosztó pillanattól. Minden korszak közös alapvonása az, hogy egyszer véget ér. A szenvedéseké és az élősködésé is. Minden március csendes és büszke érzéseket lop a magyar ember szívébe. Kérem, ne sajnálják tőle! Megbünhődte már e nép... Hagyják hát végre élni egy kicsit! Új Hevesi Napló 3
