Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
A gyenge, esti légáramlatot az arcomon éreztem. A lenti sűrű akácost, vízmosta bokros részt csak néhány göcsörtös öreg körtefa tette változatosabbá. Biztosra vettem, hogy rejt vadat. Csak azt nem sejtettem, hogy merre vált ki. Boldog bizakodással telepedtem le, behúzódva egy kökénybokor fölém hajló lombsátra alá, s a megtörölgetett lencséjű kereső távcsövemmel alaposan körbefürkésztem a tájat. Soha nem volt számomra az októbernek jelentősége. Mindig is a szeptember hozta a várt, vagy az éppenséggel nem várt, új élményt, új feladatot. Az iskolai tanévkezdések voltak ezek, a tanulás, később a tanítás kezdete. A tanévindítás számtalan gondja-baja, az új helyzet teremtette légkör, az új feladatok megoldása rányomta a bélyegét az őszre. S mire azok elrendeződtek, megoldódtak, s mire felocsúdtam, akkorra már a szent karácsony vará- zsos ünnepe kopogtatott az ajtón. Az október meg elszaladt. Egyszerűen kimaradt. Amíg nem vadásztam. Mert azóta számomra ez az év egyik legkedvesebb hónapja. Nyugalmával, színeivel, békés, lágy, szinte melankolikus hangulatával magával ragad. A megérett termést már betakaritották a földekről. Az erdőt, a mezőt már ritkán járja az ember. Megnyugodott minden. Piros már a csipkebogyó, de még sok minden más is színes. Sőt pompázatosán az, csak már nem annyira rikító, nem olyan harsányan tarka. Visszafogottabb, diszkrétebb. Halkabb, finomabb, tartózkodóbb. Hűvösebb, párásabb, titokzatosabb, fanyarabb illatú. Pihenni, szundikálni készülő. Szendergő, szunnyadó. Olyan igazi októberi. Késő őszi ábrándozásomból Guszti puskájának dörrenése rántott vissza a valóságba.- Szarvast lőtt - villant át agyamon, s mikor pár perc múlva ismét megszólalt puskája, tudtam, hogy a kegyelemlövés hangját hallottam. Bealkonyodott. Az októberi párás, ködös levegő körbeölelt. Egy róka fácánokat riasztott meg. Harsány-ijedt kakatolásukat, nehézkes számycsapásaik követték, hosszan vitorláztak be a csenderes völgyfenékbe. Egy fészekalja lehetett. Napközben még együtt kapirgálnak, bogarásznak. Mindenfelé láttunk madarakat. Délután egy nyolcas fogoly folt bukkant fel előlünk nagy örömünkre. Fácán minden gazos részen mozog. Érthető ez. A nagy vad drasztikus megfogyatkozása együtt jár az apróvad felszaporodásával. Tavaszra területünk vaddisznóállományának döntő többsége elhullott. így maradhattak meg a fácántojások, s fiókák. Most „csak” a róka, meg a szarka tizedelgette őket. De azok máskor is megtették ezt. A falu felől finom illatú füst lengedezett felém. A békés, nyugodt csendbe lágyan belesimult a házőrző kutyák monoton ugatása. Szinte része volt a csendnek. Ide még nem ért el a Rottweiler meg a Dobberman-őrület. Kuvaszok, komondorok, vagy korcs németjuhászok vigyázzák itt a portákat. A lábon maradt kukoricaszár halk susogása, a kertek végében nehezen égő, szinte csak sínylődve füstölgő gaz, száraz krumpliszár a házak előtt a lehullott leveleket söpröge- tő, hajlott hátú, idős emberek - mind-mind gyermekkorom gondtalan békéjének halvány emlékeit idézik. Áldott emlékű, boldog esték. Sült szalonna illatúak, sparheltmelegüek. Családi békéjűek. A fáskamrában egy télre való szén lapult, a padláson a csöves kukorica. Az ólban meg a hizásra fogott, göndör szőrű, kis mangalica visított. De rég is volt! 10 VIII. évfolyam 6. szám - 1998 december
