Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
BükUaljai ösvényeken VII. XII. A Magas-hegy elnevezésű dombocska északi aljában egy szurdok lapult. Amolyan vízmosta mély árok, sűrűn tele akáccal, cserjékkel. A búzatáblából idevezető disznócsapákat már az őzbaklesek idején megfigyeltük, és tudtuk, hogy azóta is tartózkodnak a gödörben disznók. Ennek a területnek a körbeállására készültünk ma. Hétvége volt. A városban dolgozó orvos barátunk is hazaérkezett. A halkszavú, ötven körüli, de már erősen őszülő nőgyógyász néhány éve vadászott csupán. Imádta mindazt, amit itthon, a szülőfalujában csinálhatott. Tett-vett a ház körül, s közben tervezgette, ha majd nyugdíjba megy, hazaköltözik. Mert minden ide kötötte. Az emlékek, a gyermekkori cimborák, a táj, az erdő, még a friss levegő is. No meg a vadászat. Igaz, vadat nemigen lőtt még, de őt ez nem zavarta. Minket sem. Tisztességgel kivette ő mindenből a részét. Velünk dolgozott, amikor a vadföldet kapáltuk, amikor dúva- dat gyérítettünk, vagy a magasleseket javítottuk. Béla, aki rokonságban volt vele, és körülbelül egyidősek voltak, majd minden alkalommal tett megjegyzést munkájára.- He! Koma! Oszt mondd má', hogy birod ki egész nap azt a sok szép micsodát lesegetnyi? Híjjá' má' eccer oda, legalább csak egy napra! Elsünydörögnék ott körülötted, oszt legalább én is gyönyörködhetnék bennük. Jó-e? He! - mondta Béla szinte könyörgő hangon ilyenkor. A doktor meg kedvesen mosolyogva, csendesen válaszolt.- Ej-ej, Bélám! Hát sosem jön már meg az eszed? A dokinak pazar felszerelése volt. Míves, finom bőrből a vadásztáskája, a tizenkettes lapátcsövűje Kettner, a 30-06-os Mauserén Zeiss céltávcső díszelgett. De mi jól tudtuk azt, hogy mindez nála nem egyéb, csak dekoráció. O egy fokossal, egy faragott sétabottal ugyanolyan boldogan, ugyanolyan élvezettel sétálna az erdőben és figyelgetné a legelésző őzeket, a lopakodó rókát vagy a tarka kis madárkákat. Neki nem hiányzott a fegyverdörrenés, a lőporfust illata, a szépen gyöngyözött őzagancs, a dús rókaprém. O a pihenést, a kikapcsolódást, a baráti társaságot kereste és találta is meg a vadászatban. Vadászbarátai körében ízes, szép nyelvükön szólhatott hozzájuk, s ha bosszantotta valami, hát itt kimondhatta véleményét anélkül, hogy szalonképessé kellett volna formálnia. Szóval itthon volt a doki is, így elegen voltunk ahhoz, hogy a disznósgödröt úgy állhassuk körbe, hogy azok onnét észrevétlenül ne csúszhassanak ki. A legjobb helyre ültettük. Feladata az volt, hogyha onnan kijönnek a disznók, lője meg.- Jól van, értem. Kijönnek, meglövöm. Meg én! Hogyne lőném! - hadarta suttogva, de már akkor is az elhatalmasodott vadászizgalom égető lázában. Besötétedett. A kellemesen hűvös, enyhe légáramlat édes akácvirág-illatot sodort felénk. A doktor irányából hallottuk a mozgást. Lenn a sűrű bokrok között mozogtak a disznók. Csörgésük, nyikkanásaik egyértelműen elárulták ottlétüket. Na, most talán meglövi az első disznóját, gondoltuk, s már szinte hallottuk is a 30-06-os erős dörrenését. 8 VIII. évfolyam 6. szám — 1998 december
