Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: „Az üveghegyeken túl…”
népmesékben szereplő "Üveghegyeken túl" helymegjelölésre szolgáló kifejezés olyan határhelyre utal, amely a lakott településtől messze van. Valószínű, hogy ezzel az Üveges, valamint Üveghegy névvel jelölt területen gyűjtötték össze és ásták el a középkorban az üvegtörmeléket. Az üveg ugyanis rendkívül környezetszennyező, s a talajba kerülve sem bomlik el, évszázadok után is változatlan marad. Az üveg kora középkori mindennapos használatát kevéssé ismerjük. Ehhez, s ugyanakkor a bor üvegbe történő palackozásának gyakorlatához szolgál adalékul egy XII. századi adat. 1176-ban az erdélyi Egyházasfalva és Szentmiklós határleírásában említik, hogy a két falu közötti határ egyik halmában egy bbrral teli üveget ástak el. 15 Talán nem túlzás azt állítani, ha a XII. századi Magyarországon határjelek közt szerepel a borral teli üveg földbe helyezése - mint a határmegjelölés egyik módja -, t.i. az nem bomlik el, tűnik el, s mint határjel utóbb kiásható bizonyságként akkor az üvegpalack használata is gyakorlat lehetett. Az Üveges, valamint az Üveghegy elnevezésű helyeken nem maradt sokáig, az idők legvégső határáig az összegyűjtött üvegtörmelék, azt ugyanis felhasználták az üveggyártáshoz. Az üveg alapanyagaihoz mind a mai napig szokás tört üveget keverni. A tört üveg összegyűjtésének magyarországi módszereit nem ismerjük, de értékes, idevágó adat került elő Dél-Franciaországból. Marseille-ben már a XIV. században a városi magisztrátus rendelkezett a tört üveg összegyűjtéséről egy bizonyos helyre a városon kívül. Ide tartozik, hogy a tört üvegek értékesítése városi monopólium volt, amelyet utóbb eladtak az üveghuták tulajdonosainak. 16 Azt gondolom, talán nem véletlen, hogy Észak-Magyarország ma is jelentős szőlő- és bortermelő helyeiről ismerjük az üveges, illetve az üveghegy fogalmát. A Hegyaljára és Eger környékére a kora középkorban érkeztek latinus telepesek. A középkor hazai latinsága az újlatin nyelvcsaládhoz tartozókat latinus gyűjtőnévvel illette. Elnevezésük alatt értették a vallont, az olaszt, a franciát, sőt még a spanyolt is. Az Egri Völgybe (Vallis Agriensis) a belgiumi Liége környékéről érkeztek francia származású telepesek, akik még 1447-ben is kitűnően beszéltek anyanyelvükön. A korábbi kutatás már régebben felvetette az Egri-völgy latinus telepesinek délfranciaországi származásának lehetőségét. Kovács Béla szerint a Szent Egyed-kultusz elsősorban éppen erre a területre jellemző, hiszen itt van a Saint Gilles-i monostor, amelyet a 720-ban meghalt Szent Egyed alapított, s a síija a középkor egyik leglátogatottabb zarándokhelye volt. A Szent Egyed patrociniuma volt az Eger melletti Kistályának, amelyet a XIII. században Villa Talya Latina néven említenek a források, továbbá a közeli Szarvaskő templomát is Szent Egyed tiszteletére szentelik. Egerben a latinusoknak külön településük volt, amelyet Olasz utcának neveztek, s ez a vártól ÉNy-ra, a városból kivezető út mentén feküdt, amelynek folytatásában, mintegy 5 km-re a településtől az Eged hegye emelkedik, amelyet még a XVII. század végén is a források Mons Sancti Aegidi-nek neveznek. Észak-Magyarország sajátos szőlő- és borkultúrájáról a kutatók megállapították, hogy a terület szőlőkultúrája eredetiben is más, mint a pannóniai, de a történeti fejlődésében a latinusok is jelentős szerepet játszottak. Máig is találni olyan művelési és bomyerési sajátosságokat, amelyek elsősorban azokra a vidékekre jellemzőek, ahol virágzó latinus települések voltak. Ezért nem véletlen, hogy a Hegyalján, az Egri-völgyben, Biharban, a Szerénységben és Esztergom környékén - tehát a legismertebb latinus településeken - ugyanazt a művelési módot találjuk, amely a dél-franciaországi szőlőkultúrára is jellemző. Új Hevesi Napló 37
