Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
c) A versfordítás „filozófiája” tehát fölveti a kompromisszum kényszerét, s vele a nyelvi átplántálás dilemmáját (persze ebből csak mi csinálunk nagy ügyet, nem a Nyugat). A viszonylagos megoldást az adja, hogy mennyire képes egy műfordító megtalálni a fontos pontokat, s az igazán lényegest érvényesíteni a nyelvi átültetés során, miközben a kevésbé lényeges dolgában engedékeny marad. Előáll ugyanis a nyelvi kompromisszum kénytelensége. De mi a „lényegi elem” egy versben? Néha - tudjuk - nem a vers tartalma, hanem például a muzikalitása (vö. „Ősz húrja zsong...”). Ez pedig tovább bonyolítja a dolgot, éppúgy, mint egy adott kor nyelvi stílusa, divatja (pl. a szecesszióé). Mindezt előre bocsátva fokozott érdeklődéssel olvastam, majd újra olvastam az elemzést. Quasimodo verse ugyanis mintaszerű próbatétele a műfordításnak. Egyetemes érvényű ítéletet persze hogyan is formálhatnék. Csak azt írhatom, hogy számomra miben van a viszonylagosan legjobb megoldás. A vers súlypontja eleve a záró sor. Az elemzésben adott variánsok segédletével persze könnyebb a helyzetem. Szinte belső evidenciával nyilall belém a megfogalmazás: „S már itt az este”. Ebben benne van a „subito”. Ez a legtömörebb fordítás. A magyar nyelv még az „ed” szócskát is tömöríteni tudja („s”), ami Ungaretti idézett kétsorosára is jellemző (v.ö. M' - d'). Most jön azonban a neheze. Először is meg kell találni az asszonáncos magyar rímpárt a „terra” - „sera” áttételében. Aztán ezt a rímpárt úgy kell beágyazni a szövegbe, hogy a záró sor hangulati hatása felfokozódva érvényesüljön. Eközben - mellesleg - a szöveghűséget szem előtt tartva kell megformálni a fordítást. A kompromisszum jellemzője lehet például az, hogy az előző két sor akár fel is cserélhető. Cseh Károly „test” - „est” rímpárja azonban túl kosztolányis. Képes Géza elsőrangú műfordító - Nietzsche Vereinsamt-ját felülmúlhatatlanul ülteti át -, de ez a versfordítása nem az igazi. Káló Béla kifogása indokolt: a napfény itt nem a földet járja át, hanem az embert. A variánsok között üde színfolt Murawski Magdolna szimpatikusán „bűnvalló” őszintesége. Számára észrevehetően idegen kissé Quasimodo filozofikus hermetizmusa. Utolsó kísérlete a legjobb, bár mellőzi s vitatja a „terra” - „sera” rímpárt. - Mellesleg szólva: a „sta” szót nem csak így fordíthatjuk: „áll”. „Sto” azt is jelenti: „vagyok” (vö. sto bene), s ez talán inkább beleillik Quasimodo nevezetes versének fordításába. Egzisztenciálisabb. Apró finomság, hogy a magyarban sután hangzanék az „egy napfény”. Még Képes Géza fordításában is sántít a kifejezés: „a nap egy sugara”. Mennyivel más, amikor az „egy” szócska a „subito”-t erősíti: „egy villanásnyi fény” (mindössze). A magam kísérlete is csupán „kísérlet” persze, de - egyebek mellett - érzékelteti a vers értelmezésében fölbukkanó krisztusi asszociációt, s vigyáz a tömörségre (ermetismol): Egy villanásnyi fénnyel átszegezve, vagyunk, magányosak a föld szívén, s már itt az este. Egy rangos műfordítás igényes irodalmi rejtvényfejtés is egyben. Számomra mindenesetre az, mivel nem vagyok „szakmabeli”. Más kérdés, hogy magánvállalkozásként mindezt a szó legszorosabb értelmében „érdeknélküli”. Mert ha eredménye jóval 34 VIII. évfolyam 5. szám - 1998 október
