Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
$7z idő sodrában Minden év októbere különös hangulatával más. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincsen két egyforma év sem. Elérkeznek ugyanazok az ünnepek, és mi mindnyájan ugyanúgy részt veszünk benne, a tanulságaink azonban mégis másak évről-évre. Vannak gyermekkorukat élő népek, és vannak öregek, tapasztaltak, bölcsek. Vannak rezignáltak és közönyösek, és vannak mindig megújulni képesek, örök optimisták. Nem tudni pontosan, miért van ez így, nem tudható, miért éppen azokat a történelmi tanulságokat vonták le egyes népcsoportok. Szellemiségünk azonban kollektív alkotás. Senki nem vonhatja ki alóla magát, és nem élhet elkülönült egységként a társadalmon belül. Az antiszociális egyén vagy népcsoport ugyanis úgy viselkedik, mint a rákos sejt: rombolni, pusztítani kezd, és előbb-utóbb feléli, elpusztítja önmagát is. Minden társadalom működésének alapja egyfajta közmegegyezésen (divatos szóval élve: konszenzuson) nyugszik. Ha ez nem jön létre, az egymással szembenálló felek torzsalkodása révén a társadalom önpusztitó harcba kezd, annak kifejlete pedig egyértelműen a teljes romlás, a végleges pusztulás. A hajdani uralkodók alapelve az „oszd meg és uralkodj” volt. Nem számított nekik, ha a nép pusztul, mert hiszen többnyire túlszaporulat volt, és úgy vélték, a halottak helyébe lépnek az élők. Ez a felfogás a mai világból sem hiányzik. Nem sikerült félretenniük a rossz úzusokat azoknak, akik ezekhez évtizedekig hozzászoktak. De vajon megengedhető ez a mai Magyarországon, ahol évről-évre csökken a népesség? Túlontúl ázsiai, az átkosbeli felfogás ez, miszerint az emberveszteség nem számít. Vajon a volt Szovjetunió nem szenvedte meg, hogy a legjobbjait módszeresen, kíméletlen eszközökkel egyszerűen kiirtották? És ki ad valaha is kárpótlást, kompenzációt azoknak, akiknek családtagjait elhurcolták, kivégezték, valamelyik Gulágon kínozták? Ki kötözhetné be a világ sebeit? A szemforgató októberi ünneplők egészen bizonyosan nem. Mert hiszen aki mind a mai napig nem látta be hajdani hibáit, a vétkeiért pedig nem vezekelt, az soha nem érti meg azt sem, mennyire sérti a gyászünnepély méltóságát, amikor a hajdani pribékek járulnak az emlékművek elé koszorúikkal, formálisan, de lelkűk mélyén mit sem értve, semmit se bánva. Csak hogy ne érje szó a ház elejét. Az idei október egyébként is más, mint a többi: a helyhatósági választásokon eldől, hogy a tavasszal véglegessé tett rendszerváltást vajon meg akarja-e ismételni a magyar nép. Az országos választások eredményei mindenesetre ezt sugallják. Ki vágyik arra, hogy egy fél évszázadon keresztül életképtelennek és soha meg nem valósíthatónak, sőt kártékonynak bizonyult társadalmi rend visszatérjen, akár helyi viszonylatban is...? Kinek volna ez érdeke? Nyilván azoknak, akik hozzászoktak az érdemtelenül szerzett javak birtoklásához, az ész nélkül bitorolt szellemi pozíciókhoz, a büntetlenül élvezett kiváltságos helyzethez, a népnyúzás mindenkori lehetőségéhez. Erre mondanak nemet a mindenkori megalázottak, a minden jogtól és lehetőségtől megfosztottak, a becsületes munkájukért jutalom helyett megbüntetettek, a perifériára szorítottak. Egyszóval a társadalom zöme. A levitézlettek pedig előbb-utóbb be kell lássák: nem attól lesz győztessé egy párt, ha gyűjtőpártként magához csalogatja, üres ígéretekkel elbódítja a választókat, ha a lumpenproletárokra építve korteskedik, búzát égettet, torlaszokkal fenyegetőzik. A csőcselék forradalma mégis csak a csőcseléké. Minden jóérzésü ember elhatárolódik tőle. És mi lesz azután, ha már bezártak a kocsmák...? Új Hevesi Napló 3
