Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC - Szabó Zsuzsa: Levelek Prágából
SZÍNHÁZ, ZENE), TAMC, FILM S>?abó Háu?áa: JQ'&nßvnt &ew<d>/e Mi minden eszébe nem jut az embernek egy zongorakoncerten! Persze csak ha nem figyel rendesen. De csak akkor nem figyel, ha Debussy nem mond neki olyat, ami elterelné a gondolatait arról a tényről, hogy a pódiumon egy honfitársa interpretálja a nagy francia zeneszerzőt, a terem pedig dicséretreméltóan tele van és a hallgatóság áhítatosan figyel. Vannak alattomos nem-odafigyelők, mint én is, de persze azok is úgy tesznek, mintha a Preludes-től lenne homályos a tekintetük. Ez azért van, mert Kocsis, mielőtt elkezdett játszani, leült a zongorához, és miután volt még némi zaj a teremben, például többen merészeltek levegőt venni, ki is fújták, ami még több zajjal járt, úgy ránézett a közönségre, hogy azonnal belénk szorult az utolsó levegő-adag, csak akkor mertük kifújni, mikor leütötte az első akkordot. Tehát annak rendje és módja szerint helyére került a nyúl is, a puska is, minden kétséget kizáróan. Figyelni tehát muszáj volt. De azért eszünkbe juthattak a dolgok. Az többek között, hogy miért olyan fontos az embernek elmenni egy koncertre, csak azért, mert a honfitársa játszik. El nem mulasztottam volna a világért sem azt a szombat estét. Aztán elnéztem azt az ősz hajú fiatalembert a pódiumon, és meghatódtam attól, hogy ő is magyar. Attól, hogy mennyi minden köt össze bennünket annál az egyszerű ténynél fogva, hogy ugyanabban az országban születtünk. Azelőtt eszem ágában sem volt meghatódni sem Kocsistól, sem más magyaroktól. Inkább nagyon is elegem volt sokszor nagybecsű honfitársaimból a boltban, ahol elém álltak a sorban, az otthonomban, ahol pocsékul szerelték meg a vízcsapot. A hivatalban, ahol packáztak velem (Most említhetnék nevet, de nem akarok az adóhivatallal perbe kerülni). Persze, büszke is voltam néha, de ahhoz nem volt elég, hogy büszkeségem tárgya egyszerűen magyar legyen, kiválónak is kellett lennie valamiben. Sportban, irodalomban, szobrászatban. De mióta a megszépítő messzeségben élek, azóta egy magyar szó Prágában megdobogtatja a szívem. Mint például a boltban: te mennyiért vetted a sört? Talán nem szép dolog, de nem szoktam felfedni a kilétemet, lehet, zavarba is hoznám az embereket. Majdnem olyan ez, mint belehallgatni egy telefonbeszélgetésbe, vagy elolvasni egy másnak írt levelet. De elnéző mosollyal még a fent említett beszélgetést is bájosnak szoktam találni. Mert olyan ismerős, olyan meghitt. És mert a sörvásárló is biztosan ismeri Kocsist. És mennyi minden kapcsol még össze vele! A „meztelen kútágas hórihorgas gémmel”, amit ő is megtanult hetedik osztályban, az alma szó "a" hangja, amit akkor is tökéletesen ejt, ha soha nem hallott Illyés Gyula Mariskájáról, az István a királyból a Te kit választanál című dal, az összes osztálykirándulás, kisdobos és úttörő becsületszavunk, Kormos névre hallgató pulik, stb. Minden bizonnyal azt is tudja, ki Torgyán József. Mint ahogy ismeri Festéktüsszentő Hapci Benőt és Süsüt a sárkányt. Ma már kevés elég ahhoz, hogy büszke legyek honfitársaimra. Örülök annak, hogy a határhoz érve mosolygós arcokat látok, hogy a fiatal vámos megkérdezi, van-e maguknál alkohol, és mikor meghallja, hogy csak egy üveg Becherovkát hozunk, azt mondja mosolyogva: fogyasszák egészséggel. Igen, büszke vagyok arra, hogy vannak itt olyan emberek, akiket nem keserítettek meg a tíz éve vajúdó gazdasági újjászületés nehézségei, maradt bennük kedvesség, pedig nem is tudják, milyen messziről jövök és milyen nagyon ki Új Hevesi Napló 67
