Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖZÉLET - Ifj. Tóth Ferenc: Még egyszer a Schindlerről
mutattak jelentős eltérést, de a hatalomgyakorlás lehetőségeiben is. Sem Mussolini dáliájában, sem Franco Spanyolországában, sem Salazar Portugáliájában nem rendelkezett a rendszer a korlátlan uralom olyan eszközeivel, mint Hitler, őt csak Sztálin és tanítványai múlták felül. Kiválóan elemzi a fasizmus berendezkedését, illetve veti össze a nácizmussal az ezirányú elfogultsággal biztosan nem gyanúsítható Ormos Mária: Mussolini című könyvében: olvasmányos és főként tanulságos mű, főleg, ha biztonsággal szeretnénk mozogni egy talán szándékosan is ingoványossá tett talajon. A fasizmust valószínűleg a szó rövidsége, és az emelhette a jobboldali veszélytől szinte hivatásosan rettegő közírók kedvenc varázsszavai közé, hogy jelentése a kérdéskört közelebbről nem ismerő nagyközönség előtt nem feltétlenül köztudott, és így több, különböző színtéren is alkalmazható. A cikkben szó van az 1938-1945 közötti időszakról; itt világosan le kellene szögezni, hogy a két világháború közötti Magyarországon sem fasizmus, sem nemzeti szocializmus nem volt uralmon: ez valójában közhely is lehetne, ám sajnos időről-időre felbukkan a fasizmus vádja, akár közvetlenül, akár utalásként. Sokkal inkább nevezhető fasisztának Antonescu Romániája, de éppen Plusudski marsall Lengyelországa is. A Horthy-Magyarország tekintélyelvű, rendi állam volt, az említett két országtól eltérően működő, a törvényhozásban valós szerepet játszó ellenzékkel; az akkori Európa demokratikusabb vonulatához tartozott: minősítése természetesen csak az adott korszak társadalmi-politikai elvárásainak tükrében értelmezhető, ezért értelmetlen a mai elvárásokat a harmincas évekbe vetíteni. Az akkori törvényhozás által alkotott, úgynevezett zsidótörvényeket nem lehet a harmincas évek európai hatalmi viszonyaitól elvonatkoztatni: kétségtelen, hogy a zsidóságot korlátozták a tulajdonával való szabad rendelkezésében, illetve a szabad pályaválasztásban, és egyes hivatások gyakorlásában, azonban az érintettek életét és személyes szabadságát nem fenyegette veszély. Nem lehetett véletlen, hogy az ország mint a béke és biztonság szigete vonzotta az üldözötteket, mind a Monarchia utódállamaiból, mind más országokból. Az említett törvényi szabályozással, illetve a korlátozásokkal - amelyeket tisztességes ember természetesen nem helyeselhet - a kormányzat célja nem a zsidóság üldözése, hanem éppen ellenkezőleg, az ország mozgásterének a hitleri túlhatalommal szembeni tágítása, a függetlenség megőrzése, és ezáltal a zsidóság védelme is volt. Az 1944 márciusi német megszállás nemcsak az ország függetlenségének a végét jelentette, hanem azt is, hogy Adolf Eichmann az év nyarán személyesen megérkezett Budapestre, hogy a deportálás menetrendjét felállítsa. A vidék zsidó lakosságát a kormányzat már nem tudta megmenteni, a budapesti közösség azonban zömében megmenekült, és a munkaszolgálatra kötelezettek sem szenvedtek nagyobb veszteségeket, mint a harcoló egységek; a fővárosi zsidó lakosság túlélésében nyilván szerepe volt mind a nyilas uralom időbeli korlátainak, mind Raoul Wallenbergnek és a védett házaknak, de a történelmi egyházak lelkészeinek, papjainak és szerzeteseinek is, akik egyházi intézményekben bújtatták az üldözötteket, valamint a sok névtelen embernek, akik ismerőseiket, szomszédaikat rejtették el. A cikkben említett bántalmazás, tönkretevés és üldözés - és tegyük hozz: elhurcolás és legyilkolás - tehát nem egy hosszabb idő alatt zajlott Magyarországon, hanem akkor, amikor az alkotmányos rend csak korlátozottan létezett, illetve már összeomlott. Hogy az áldozatok száma pontosan mennyi, azt talán sohasem fogjuk megtudni, de igaz: akár egy is „tragikus és borzalmas” lett volna. Ui Hevesi Napló 51
