Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Krupa Sándor: A kuglizó pók
Az én pókocskám szürke. De vannak közöttük olyan színesek, hogy versenyezhetnek a madarak és virágok pompájával. O nem nagy, csak akkora lehet, mint egy mezei poloska. Ám vannak közöttük gombostüfejnyiek és kilenc centisek is. Mintha a nagyság mit sem számítana, mert a tűhegynyi éppúgy megél, mint az „elefánt” pók. Mi mégis annyira odavagyunk testünk nagyságával. Farkasszemet nézünk egymással. Én kettővel, ő tizennyolccal. Uramisten, mit csinálnánk mi ennyi szép szemmel - különösen a nők? -, ha Jézus még kettőre is azt mondotta: vágd ki, ha megbotránkoztat! Ugyan a 30.000 fajtája közül melyikbe tartozhat? Hím vagy nő? Hálójának szélén nincsenek pókkoponyák, amiről ezt eldönthetném. Ugyanis vannak olyan pókok, amelyek párzás után csak hátranyúlnak s egyszerűen leharapják szerelmük fejét. Kedves emlékként hálójuk sarkába helyezik. Kicsit borzong a hátam. Megvallom, a szeretet kifejezésének nem a legkedvesebb jele. Noha igaz, az emberek is mondják: úgy szeretlek, majd megeszlek! Mi ezt elhagytuk, a pókok meg átvették volna tőlünk? Lehet, most nem lenne rossz ez a divat. Ha gyakorolnák, bizonnyal nem dühöngene közöttünk annyira az AIDS kolerája. Gyerekeket sem látok hálója szélein, akiknek ha baj van, vészcsengőként megrángatja hálójának szálait: lurkók, szaladjatok gyorsan anyátok szoknyája alá! Illetőleg, ha eleség van, így kolompol nekik: Pulyák, tálalva, gyertek gyorsan haza! Egyébként a pókmamák viselkedése gyermekeikkel szemben nagyon szélsőséges. Van, amelyik valahová csak lerakja a petéit, a többit aztán Istenre bízza (Az emberi társadalomban is ismert jelenség!). A másik már kis zsákot sző nekik. Olyant, hogy akár ezer petét is belerakhat. Aztán ezt a zsákot, mint legnagyobb kincsét mindig magával hordja. Inkább meghal, de nem válik meg tőle. Ezeknél a gyerek, úgy látszik, még „áldás” és kincs. S mint ilyentől nem félnek. A mama kelés előtt kirágja a zsák száját, és fiait szép sorban gyöngyfuzérként hátára rakja. Ettől kezdve ott lovagolnak a kis huszárok és gurulnak bölcsőjükben az olykor sírdogáló bébik. A lurkók innét indulnak ki vadászgatni, és rohannak ide vissza, ha „farkas” ólálkodik a közelben... Tagadhatatlan, az' anyai szeretetnek szép példája. De van ennél meghatóbb is! Ezek már eleve hátukra rakják petéiket. Ráragasztják. Ha rásüt a nap, ilyenkor a mama háta mint valami rubintgyűrű csillog. S mikor kis fiai kikelnek, ő meghal. Testét így adja nekik eledelül. Mert való igaz, a kicsik első eledele az anyjuk teste!... Meghal az anya, hogy a gyerekek éljenek! Az embernél milliószor fordítva van: meg kell halnia a gyereknek, mert az anya akar élni! Ha erre gondolok, az a kísértő gondolat ötlik fel eszemben: nem lenne jobb, ha az ember is ilyen pók lenne? Isten ítélőszéke elé talán könnyebb szívvel állhatnánk. Mert Jézus azt mondotta: annak van legnagyobb szeretete, aki életét adja másokért. De hála Istennek, még ilyen anyák is vannak az emberi nemben. Megtörülöm a szememet s pókom hálójára nézek. Táplálékának maradványai hálójában itt-ott. Könnyű róluk kitalálni, hogy a legegyszerűbb pókmódon szerzi táplálékát. Mások kacifántosakban. Az egyik például csapóajtós csövet sző. A cső fenekén fogja a csapóajtó fonalát. Amikor a „sült galamb” beszáll a csőbe, vagy bejön, egyszerűen becsapja mögötte az ajtót. Ebből a kelepcéből nincs menekvés. A többi már csak pók szakácskérdés. Hihetetlen, de ennél van még furfangosabb is. Ez a pók egyáltalán nem vesződik háló meg cső, vagy effélék szövésével. Nevet társain: bolondok, anyag- és erőpazarlók. Többet ésszel, mint erővel! Egyszerűen egy szálat két ág között kifeszít. Ennek a közepéről leenged egy másikat, s végére ragadós anyagból gömböt eszkábál, olyan kugligolyófélét. A debreceni játszóterünkön nekünk is volt ilyen kuglink, a golyó keresztfáról csüngött alá, a bábuk fölé. A pók ezzel a golyóval célozza meg a feléje repülő lepkét. Még a mozdulat is 38 VIII. évfolyam 4. szám - 1998 augusztus
