Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Szokolay Károly: Végítélet, Egy nagy művészhez
Harsonaszó ha majd riaszt, kérlek, hogy hozz nekem vigaszt, add rám viaszpóláimat. Amiben hiszek, add meg azt. Akkor majd eléd járulok, szívemet átvilágítod. Látva, hogy gyermeked vagyok, helyem jobbodra mutatod. Egvj vtAgvj művészhez Füst Milán emlékére Olyan vagy, mint az Úr: szavad vonz, mint a mágnes, tanulhatod tőle a teremtést. Ahogy ő, bárányba, tigrisbe, gyermekbe, aggastyánba: lehelsz mindenbe életet. Egy ló ágaskodik, toporzékol, de lovasa biztosan visszafogja. Kofákat varázsolsz a ló elé, porolnék, mint a részegek, miközben falnak szép vörös sonkát élvetegen. Tanultál is az Úrtól teremteni, mert megengedte néked. Izzó nagy látomások szobrai kerülnek ki kezed alól: csupa-ránc konok aggastyánok s álomi édes törpék és kiéneklik szívük reménytelen magányát. A te magányodat, amely mögött döngő hajnal távola piroslik. Éledsz szívemben újra meg újra, s hátára vesz indulatod ügetni készülő lova, viharba visz, tombol, de jól megülöm, a horizont kiszélesül, és alattunk a forgó föld is elmerül. Új Hevesi Napló 23
