Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Renn Oszkár: Életveszélyes ábrándozás, A fehér tarkó bűvölése
Ekkor Valakinek, szinte öntudatlanul, köszönetét motyogott. - Még életre ítéltetett. Roseland, 1997 szeptember ^fehér larkó bűoölése A történész főiskolás késve érkezett a hangversenyre. A bazilika lengőajtóját óvatosan tolta be, nesztelenül osont a hátsó, nagyrészt üres padokhoz, helyet foglalt az egyik szélén. Közvetlen környezetében nem ült senki. Éppen a második műsorszám kezdetére érkezett, a zenekar és a vegyeskórus a karmester dobogóra lépésére vált. A dirigens, a négy szólóénekessel, enyhe taps kíséretében érkezett és a fiatal karmester beintésére, az elnémuló hatalmas térben felcsendült a soktételes Rossini-mű nyitótétele. A fiú most nézett körül. Valakit keresett pásztázó tekintete. Reménykedett abban, hogy itt lesz az az asszony, akire a délutáni történész-szimpóziumon többször is gondolt, nem is koncentrálva, az egyébként nagyon érdekes, Árpád-kori települések kutatásának legújabb eredményeiről szóló előadásokra. Az asszonnyal a strandon ismerkedett meg, miután néhányszor, kezdetben véletlenül, a medence ugyanazon oldalán és helyén napoztak. A fiút vonzotta az érett asszonyi szépség, a tartózkodó, de nem durván elutasító magatartás. Inkább csak a város nevezetesebb rendezvényeiről váltottak szót, értékelve a látottakat, s ezzel kapcsolatban tudta meg, hogy a vonzó hölgy a mai koncerten részt vesz. Hamarosan felfedezte. Ott ült a másik oldal padsorában, előtte négy-öt paddal, a belső szélen. Mozdulatlanul hallgatta a bazilikát betöltő muzsikát, csak néha húzta össze felöltőjét a mellén, fázósan megborzongva. A fiatalember akarta, hogy az asszony megforduljon és észrevegye. Hitt abban, hogy erős akarattal tágíthatja képzelt auráját és az asszonynak éreznie kell az ő vágyakozásának erejét. A zenére már alig figyelt, magát akarta láttatni. Vágyainak asszonya kissé előrehajtotta fejét, rövid fekete haja szabadon hagyta fehér nyakát és a fiú nagyon szeretett volna egy csókot lehelni tarkójára. Itt csak képzeletben simogathatta meg a fehérlő nyakat, állandóan látásmezejében tartva a bűvölt személyt. Az asszony nem volt egyedül, egy férfi, talán a férje, ült mellette néha feszengve, de ez egyáltalán nem érdekelte. Csak a nő vegye már őt észre! Megtörtént, észrevette. Egy pillanatra megmozdult a hölgy, félhátra-oldalra nézett, pontosan a diák szemébe. Rezzenéstelenül, minden jel és érzelemnyilvánítás nélkül, idegenül, csak egy röpke pillanatra. A fiú elkeseredett. Csak ennyi? Ennyit ért az ő nagy vágyakozó koncentrálása? Már minden szólista elénekelte szólóját, a nagy kórus fortissimója a bazilika teljes terét megremegtette, de a fiú csak nem engedte lazulni bűvölő akaratát, s mereven nézte az asszony tarkóját. Egyszerre a nő megrezzent és most már lassabban, kabátja redőit gondosan rendezgetve fordult meg és a fiatalemberre villant ragyogó szeme és sokat ígérő, pajkos mosolya. A Fájdalmas Anya ihlette csodálatos zenemű utolsó tétele kezdődött el, de a nagy diák szívében már az Örömóda zengett. Eger, 1998 május Őri Zsuzsanna: t^aíaíRojós Új Hevesi Napló 31
