Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Farkas András: Zárószavak egy végrendelethez, Szent éj
Egyedül megyek, magam mindenütt. Út nincs, irány nincsen lábam előtt, Idő sincsen, még az óra se üt, Hold nem mutat éjfélt, nap delelőt. Közbe vihar jön fel-felüvöltve, Üres testem rángatja, cibálja! Hegytetőre dob, majd lágy öbölbe - Szertelen, kínzó, merész a pálya. Mégis megnyugszom. Életem ellen Nem emelek vádat, fojtott panaszt. Voltam anyag is, de voltam szellem. Őszbeborultam, de voltam tavasz. Mint a viaszgyertya, csendben, lassan, Világoskodva égtem el tövig. Nyomomban részvét hangja se harsan, A meghatót örökre elfödik. De van egy, aki engem nem feled, Aki erőt ad, hogy nagy szárnyain Járhassak veszélyes vizek felett - Akinek bennem sok-sok álma ring. Isten Ö. Csak Ő lehet, Mit bánom én, hol fekszem ravatalon! Ő magához húzza fejemet S kigyúl az égen az én csillagom... éj A világ négy sarkán egyszerre szól A mámoros, örvendő éji dal. A kutyák is alszanak derűsen, Az utca csendes, vértelen, kihalt. Csak egy rongyos ruhájú vén suhanc Áll a sarkon: családtalan betyár. A költő érzi, hogy testvér, rokon. Köszönti halkan és - melléje áll. 1944 20 VIII. évfolyam 1. szám 1998. február
