Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 3. szám - KÖZÉLET - Szíj Zoltán: Hogyan tegyük, hogy sikerüljön, avagy mi a helyes út?
egyébként oly sokszor sikeres, tehetséges magyarság a mai napig képtelen általánosan érvényes életstratégiát kialakítani és ezzel folyamatosan csökkenti túlélési esélyeit. Ennek némileg ellentmond az ezer éves európai jelenlétünk, de demográfiai helyzetünk alakulása az állítást elszomorítóan igazolja. E tétovaságnak oka a "magyar sors", azaz mi nem másokkal, hanem magunkkal szemben vagyunk engesztelhetetlenek (példa erre Rákóczi elbujdosása), és ez az egyszempontúság kirekeszthet bennünket a teljes közösségünkből, és ha nem vigyázunk, a sikeres történelemből is. Intő példa, hogy a magyar kultúrát és jellemvonásokat magukban hordozó személyek mindig az éppen sajátosan magyar tulajdonságaik révén aratnak sikert, elismerést a világban (Nobel-díjasaink, kutatóink, diákjaink, sportolóink). Adósai vagyunk tehát önmagunknak azzal, hogy elemezzük végre közös tulajdonságainkat, adottságainkat és azokat szembesítsük a valósággal, helyzetünkkel. Komolyan mérlegelni kellene végre, hogy "magyar tulajdonságainkhoz" éppúgy hozzátartozik a csendes, szívós munkakészség, a reménytelen helyzetben is kitartó munka, mint a lobbanékonyság, a néha mértéktelen impulzivitás, a mindezekből fakadó kollektív kedélybetegség. Joggal merül fel az emberben a kérdés: miért vagyunk mi képtelenek józanul felfogni sorsunk tanulságokban és észszerű következtetésekben gazdag, ismétlődő kulcshelyzeteit? Miért nem az az értelmezés talppontja, hogy tökéletesen vert helyzetben képesek vagyunk (voltunk) egy adott pillanatban egyszerre, okosan és nemesen ugyanazt akarni? Példa van, hiszen ez a közös akarat volt a különlegessége 1956-nak a szocializmus történetében. A felsoroltak oda vezetnek, hogy ebben a vákuumhelyzetben meghatározatlanná válik a közös érdek, s a helyzet zavarossága miatt a "másság", a vallási szekták, a homoszexuálisok házassága és hasonló perifériális témák kerülnek a figyelem középpontjába. Ha egy országnak fogalma sincs legfontosabb témáiról, akkor bármilyen jelentéktelen üggyel el lehet vonni a figyelmét (ld. Tocsik-ügy), és így a következetes fejlődésről szó sem lehet. Itt jön aztán a nehéz kérdés: kik és hogyan fogalmazzák meg egy közösségnek, hogy mire törekedjék? Az értelmiségtől számon kérhető: miért nem képes felismerni önmaga és hazája érdekeit? Itt az újabb kérdés: Melyik az az értelmiség, amelyik képes új rendszert építeni országunkban az önpusztító örökség elemeiből? Különösen fontos ez azután, amikor az értelmiséget ötven éven át szisztematikusan irtották, megfosztották tekintélyétől, korrumpálták, proletár!zálták. így egyik része legyengült, a másik része a hatalom hálójába került. Mivel nálunk minden örökké hatalomra és ellenzékre oszlik, mi lenne az a kritérium, ami alapján egy okos, hagyományhű és mégis korszerű, konkrét utópiát elfogadna a megosztott és módszeresen megzavart lakosság? Nem könnyű a válasz, pedig e kérdésre választ kell adni! Az vezethet talán célhoz, ha a válaszadásban egyrészt a lesüllyedőben lévő igazságérzetre és kollektív emlékezetre támaszkodnánk, másrészt meg kellene fogalmazni a cserben hagyott, agyonideologizáltságban fulladozó, csoport- és pártkörökön kívül rekedt emberek alapvető érdekeit úgy, hogy az magában foglalja az "eurokompatibilitás " elemeit. A feladvány roppant nehéz, de néhány dolog bizonyos: Új Hevesi Napló 49
