Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Lőkös István: Megkésett emléksorok
méltóságát idéző személyiség. Mi, akkori tanítványai nem sejtettük, milyen belső terhek súlyát cipeli lelkében, mennyi aggódás, feszültség, gyötrelem, s bizonyára rettegés is lappang a külsőre nyugodt, kiegyensúlyozott magatartás mögött. Bátyja, dr. Scheffler János, a Szatmári Egyházmegye püspöke már rég román börtönök szenvedője volt, s épp az évben, 1952. december 5-én meg is halt. Nem emlékszem már, de lehet, hogy épp azon a napon volt az az emlékezetes Vörösmarty-óra... Miska Bácsi születési évfordulóját ünneplendő készültek e sorok, s mert tíz éve, a kilencvenedik évforduló alkalmával is idéztem emlékét, ide kell írnom egyet s mást az akkori arcképvázlatból is, úgy találván: az ott leírtak ma is érvényesek. Ahogy írtam: utolsó végzős osztálya voltunk a nehéz, 1949-1953 közötti években. Nézem a ballagásunkon készült felvételt. (Ballagás?! Dehogy volt az ballagás, a népkerti szovjet katonaszobrot kellett megkoszorúzni mozgalmi dalokat énekelve). Szóval nézem a ballagásunkon készült felvételt. Miska Bácsi kezében virágcsokor, arcán a jól ismert mosoly. Mert bár igen szigorú tanár volt, mosolyogni is tudott. Lám, akkor is, amikor szíve a testvér elvesztése miatti fájdalomtól sajgott, s a külső világ is körülöttünk inkább szomorúságra, semmint mosolyra adott okot. Nézem a képet, s nem akarom elhinni, hogy már negyvenöt éve halott. Tűnődve hajdani kapcsolatunkról, azt hiszem, nem is múlt el még az a közel félszázad, s épp most fogok vele találkozni, véletlenül, miként egyszer egy kora nyári napon, Pesten, a Múzeum körúton, az antikvárium előtt. A Harsányi-Gulyás-féle Csokonai-kiadás négy kötetét vettem meg, talán harminc forintért akkor, amit ő igen jó vásárnak tartott. Büszke is voltam dicséretére, jobban örültem elismerő szavainak, mint egy jeles osztályzatnak. Hányszor szerettem volna azóta véleményét hallani egy-egy ilyen szerencsés zsákmányról, s főként a magam elkövette fölöttébb gyarló munkákról. Miként már évtizedek óta halott barátom, aki sajnálkozva mondogatta: szörnyű, hogy nem mehetek oda hozzá jelenteni: tanár úr, elolvastam ezt a könyvet, ez a véleményem, hogyan tetszik vélekedni róla? Mindnyájan tudtuk, s ma méginkább tudjuk, micsoda tudás birtokosa volt. "Magyar-német-francia szakos okleveles középiskolai tanár, az államtudományok doktora" - olvassuk a hivatalos papírokon, s elámulunk, hisz a mai diák két ilyen szaktárgyi képesítés megszerzését is igen nagy erőpróbának tartja. Pedig mai fogalmak szerint hátrányos helyzetű diákként indult az értelmiségi pályához vezető úton: szülei zsellérek voltak az ecsedi láp szélén meghúzódó kis szatmári faluban, Kálmándon, Nagykároly mellett. A négy fiú: János, Ferenc, Mihály és Antal saját erejéből, kitartó szorgalommal lett tandíjmentes eminens diák. A két idősebb egyházi pályára lépett, a fiatalabbak tanárok lettek. A legidősebb fiútestvér, Scheffler János, az egyházjog, a történettudomány, s a teológia tudora volt, fontos szaktudományi munkák szerzője, s szatmári püspök 1952-ben bekövetkezett haláláig. Mihály, a harmadik fiú, 1908 őszén iratkozott be a szatmárnémeti főgimnázium első B osztályába, s 1916-ban tett érettségi vizsgálatot ugyanott, színjelesen. Még ama nemzedék egyikéhez tartozott, amely nemzedékek tagjai a gimnázium nyolc esztendeje alatt három nyelvet tanulhattak meg kifogástalanul. Ő is jelesen érett latinból és görögből éppúgy, mint a német nyelvből. Franciául később tanult meg, mégis ez lett legkedvesebb nyelve: az egri jogakadémián éveken át volt a francia nyelv előadója. Csoda-e hát, ha beérkezett tanárként az önművelés olyan igényét tudta magáénak, amelyről ma, rohanó, időnket ezerfélé forgácsoló és egyre felszínesebb világunkban legfeljebb csak álmodunk és ábrándozunk. O német fordításban olvasta Tolsztoj, Dosztojevszkij és Shakespeare műveit, franciául Moliére-1, La Fontaine-t, Balzacot, Victor Hugót és Pascalt, de még Kempis Tamást is, és Shakespeare Othellójának német fordításában azt is ellenőrizte, pontosan gördülnek-e a drámai jambusok. S mindemellett kitűnően ismerte, a szaktudomány Új Hevesi Napló 29
