Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC - Ilosvai Ferenc: Blondelkerettel kezdődött
karnyújtásnyira a díszes, stukkós mennyezettől mindig flancmentes, családias légkör és fullasztó meleg várt ránk. Istenem! De jókat lehetett ott leselkedni, szemeket meresztgetni a "szédítő" magasból! Meglehet persze, hogy a szüleim nem voltak ennyire elragadtatva műélvezetünk ilyetén körülményeitől. Mint "hivatásos" színházrajongó Kacsóh Pongrác János vitézével debütáltam. Első színházi estém után hazafelé tartva kérdések tucatjaival bombáztam szüléimét az élményektől lázasan: - Volt-e víz az Iluskát elveszejtő tóban? - Hogyan változott át a sírról szakasztott rózsa Jancsi kedvesévé? - Mi az a süllyesztő? - Miből csináltak a gonosz mostohának akkora orrot? Stb., stb. Másnap pedig torkom szakadtából üvöltöztem udvarunkon a rémült baromfiak előtt az első hallásra megtanult dalokat. Ahogy mondani szokták, a masztix szaga engem is megcsapott. A zsilip felnyílt, s jöttek sorra az operettek, vagyis én mentem, mert színházjáró lettem. Míg családom felnőtt tagjai megnézték Az ember tragédiáját a ma is városunkban élő Győrvári János főszereplésével (Solti Bertalan rendezésében), azután a Salemi boszorkányokat, a Megperzselt lányokat, a Pygmaliont és más komoly darabokat, addig én habzsoltam a Nebáncsvirágot és hát mindenekelőtt a Csárdáskirálynőt. Furcsa ízléssel szemléltem ezeket a megzenésített habostortákat, mert bizony nekem, a kiskamasznak sohasem a primadonna és bonviván tetszett igazán, hanem a tűzrőlpattant szubrett és partnere, a táncoskomikus. Értük rajongtam, táncukat, groteszk mozgásukat csodáltam (és otthon titokban gyakoroltam), szellemes bemondásaikat idézgettem. Amilyen elfogultan szerettem őket, olyan kritikusan szemléltem az operettek sztárjait. Merev, unalmas figuráknak tűntek a számomra. Első színházi csalódásom a Víg özvegy előadásán ért. Olyannyira oldalt, a színpadhoz közel tudtunk csak jegyet szerezni, hogy beláthattunk a színfalak mögé. "Kidőlt a titok!" - konstatáltam csalódottan, amikor egy piros szemétlapátot és egy ócska cirokseprűt vettem észre a bonvivántól két lépésre, miközben ő Viljáért epekedett, s e prózai tárgyakra ügyet sem vetett... Érdekes módon pillanatnyi csalódottságomat mégsem követte nagy kiábrándulás, mert a soron következő operettnél már a színpadtechnika is érdeklődésem homlokterébe került. Napokig tartó beszédtémámmá vált például az a hóesés, amit a Sybillben láttam, s bosszantott az igazság, amikor anyámék fölvilágosítottak, hogy hó helyett konfetti hullott a zsinórpadlásról, meg hogy a színészek pezsgő helyett csak teát, bor helyett pedig málnaszörpöt kapnak a színpadon. A kisgyermekkorral együtt véget ért első színházi korszakom, mely az "operettek álomvilága" felcímet kaphatná, ha egyszer valamennyi életre szóló színházi élményemet papírra vetném. Fülembe cseng még a muzsika, de a librettók egyes részletei bizony már kihulltak emlékezetemből. Jó szívvel és pontosan emlékszem viszont azokra a színészekre, akiket élményt nyújtó játékukért vagy kedvesen bohém egyéniségükért megkedveltem, Talán nem mindnek sikerült országosan is ismertté válni, vagy csak e múlékony műfaj legnagyobb ellensége: az idő teszi, hogy a nevükre egyre kevesebben emlékeznek. Pedig hát a magyar "vidéknek" is lehetne színészmúzeuma... Jómagam annyit tehetek, hogy nevük említésével próbálom meg emléküket mások számára is felidézni gyermekkori élményeim alapján. Lenkey Editét például, aki olyan vénséges vén és csúf mostohát formált a János vitézben, hogy sehogyse akartam elhinni, milyen csinos az életben. Illyés Ilona szőkesége, csengő szopránja és legfőképpen nőiessége hatott rám. A pálmát mégis a filigrán termetű szubrettnek, Stefanik Irénnek adtam magamban. Akkoriban még nem tudtam, hogy Ibsen Nóráját is nagyszerűen alakította a felnőtt közönség legnagyobb meglepetésére. Tarján Tamás Szu Csöng hercegében a bátor, sportos férfiút tiszteltem - aki magam is szerettem volna lenni -, aki Új Hevesi Napló 49
