Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)

1997 / 2. szám - Farkas András: Isten bohóca (Részlet)

És ha a fogalmaknál tartunk. Magyarázd el az oktatóknak és az oktatandóknak, hogy a fogalmak tartalma legalább olyan szorgalmas elemzést kívánna, mint az, ahogyan nekies­tek az atomszerkezet megfejtésének. Beszélgetek az emberekkel. Mondataikból kitűnik, hogy több helyen értelmetlen, amit mondanak, - nem azokat a szavakat, hangokat, imákat értik a hangok mögött, mint amit én. Vagy amiknek a hangok mögött lenniök kellene. Vagy van. Az külön téboly. Atyám, hogy filozófiáról és jogról beszélnek olyanok, akiknek ezekről a stúdiumokról papírjaik vannak, mert szajkó módjára felmondták a vizsgáikon az előírt pen­zumot, de fogalmuk sincs arról, amiről beszélnek, amit oktatnak. És miért? Mert a fogal­makat, azt, ahogyan a fogalmak őket megközelítették, meg sem vizsgálták, csak elfogadták, mint, amit megvettek. Áruként kezelték mind, holott bele kellett volna élniök magukat a felfedezés örömébe, boldogságába, extázisába, és akkor onnan, belülről szemlélhetnék, ok­tathatnák, terjeszthetnék mindazt, amit igazán és valóban élni, megélni érdemes. Hányszor szavaltam már érzéseimről. Mindig is megbotlok bennük. Nem azért, mert nem figyelek, hanem a belső hullámzás olykor engem is elborít. Itt van ez a fiatalasszony. Milyen őszintén, milyen mohón és milyen lekötelezőén fejezte ki mindazt, ami benne léte­zik. Érezte talán, hogy a két idegrendszerben, a két testben, a két agyban, vagy azon túl, található egy összhang, a közösségnek az a formája, amikor Rád hivatkozva tértem ki kí­vánsága elől. Nekem magamért kellett volna helyt állnom. Azt kellett volna mélyebben ki­fejtenem, hogy ez a kettős önzés, amit szerelemnek hívnak, magas szintre is emelheti az embereket. De még több, még másabb, ha két ember, sok ember, a közösségek alávetik ma­gukat, közösen, őszintén, teljes alázattal annak a rendeltetésnek, amit kezdettől fogva hor­dunk magunkban. Ha engem idehívtak, itt kell lennem, és ha akárhonnan támadás ér, ak­kor is itt kell maradnom. Mert nemcsak ebben a pillanatban és nemcsak ennek a pillanat­nak építem az. életemet! Ez a hűség az én mindenem! És azért is, meg nemcsak ezért, de megint kérek. Adj sokaknak, egyre többeknek, beleélő készséget. A gyilkosnak, hogy élje bele magát áldozata helyzetébe, a gyóntatónak, hogy élje bele magát a gyónó szorongásaiba, a gyónónak, hogy venné tudomásul, mekkora felelősség kimondani a bűnök megbocsátását, a hatalomnak, hogy milyen nehéz adózni, vagy nyögni a hivatalok ostoba packázásai miatt! A polgárnak, hogy az emberi gyarlóságtól szóló tanítás nem írott malaszt. Kérek, mindig kérek! Azt a felvilágosítást is, hogy hajnalban és este a lélek számolhat százig, hátha választ kap aggo­dalmaira... ... Mert szájjal lehet hazudni, az arccal is lehet mímelni ezt-azt. Be lehet tanítani az izmokat a szétnyílásokra, eltorzulásokra, bizonyos lelki jelenségek ábrázolására, csak egyet nem lehet se betanulni, se betanítani: azt, hogy a száj, az arc, a tekintet, a szemek és a test mozdulatai ugyanarra a belső ritmusra, arra a semmi mással össze nem téveszthető har­móniára, dallamra, egyenes beszédre mozogjanak. Amikor a tüdőből kilobbanó levegő az egész idegrendszeremmel ugyanazt akarja, ugyanazt mozgatja, ugyanazt lelkesíti. Lelkesí­ti, igenis lelkesíti,'ha kell, a végsőkig, atyám!... VII. évfolyam 1997. május * Farkas Andrásra emlékezve * Különszám

Next

/
Thumbnails
Contents