Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló
A bürokráciáról. Ha a kultúra területén valamiféle terveink vannak, azonnal közbeszól a hivatal. Létrehoznak ilyen-olyan bizottságokat, melyek arra hivatottak, hogy az általunk tervezett jót felügyeljék. Megtörténik a szereposztás, majd miután a bizottmány tagjai felvették a fizetésüket, széttárt karokkal közük, hogy a kultúrára márpedig pénz nincs. Akár Ulászló oroszlánjának felügyelőd, akik maguk falták fel a nemes vadnak naponta kiutalt gödölyét... Édes illúzió... egy talán már rég halott fiú édes illúziója, hogy a sokszavú poszáta (mocking bird) csak neki énekel. Egy valóságos pop-zenei szimfóniát kerekített belőle, ami szép is, melankolikus, a feloldás benne egyenesen heroikus. Érdekes, furcsa álom, amikor a zengő, burjánzó, tenyésző nagyvilág kellős-közepén magányosnak érezzük magunkat. Ettől befelé kezdünk figyelni, ott természetesen egy egész világot találunk, a kintinek hű mását, azzal a különbséggel, hogy bent mi teremtettünk egyértelmű rendet. Vagy talán kint is?... Mi, magyarok olyan mértékben belefáradtunk az ellenünk évtizedek, évszázadok óta ható népnyúzó alantasságok basáskodásába, hogy semmi egyébre nem vágyunk, mint hogy békében hagyjanak bennünket. Úgy érezzük magunkat, mint akin túl sok parazita élősködőit, és túl sokáig. Leghőbb vágyunk az, hogy ne szívják a vérünket, s hogy a vérszívás nemtelen tényét ne próbálják különféle ideológiákkal szentesíteni. Se katonai tömbök, se nemzetközi vagy honi maffiák ne legyenek jelen Magyarországon, sem a közéletben, sem pedig a gazdasági életben. Függetlenségre vágyunk, mert a magyar szabadságszerető nép, és mert többé nem hiszünk abban, hogy ide bárki is hozni akarna bármit. Innen mindig csak kivinni akartak, és ez most sincs másként. Minél többen akarnak „megmenteni” bennünket, annál szegényebbek leszünk. Minél több „zseniális” gazdasági reformot vezetnek be, annál nagyobb a külföldi adósságállományunk. ... Nincs középosztályunk. Nincs arisztokráciánk. Hajlott gerincű, fásult és mindenbe beletörődő az értelmiségünk. Egyedül proletariátusunk van. De az az összlakosságnak igen jelentős részét teszi ki. Nem a foglalkozása révén, hanem kisemmizettsége, a közügyekből való kirekesztettsége miatt. Lassan odáig nyomorítják - szántszándékkal, precíz tervek szerint, alantas bosszúvágyból még mindig -, hogy már csak a lumpenproletariátus szintjén élhet majd. Van egy pöffeszkedő újgazdag réteg, mely egymást letaposva segítkezik ezen alantas mű megvalósításában. Mit diktál a lelkiismeretük? Semmit. Üres, lélektelen, pénzhajhászó világban élnek, és a pillanatnyi célon kívül semmi egyebet nem látnak.... Ebben az országban, úgy tűnik, hogy csak a szegény embernek van szégyenérzete. Nem beszél róla, mit műveltek vele, mint ahogyan a megerőszakolt nők nagy része is képtelen beszélni az ellene elkövetett aljasságról. Szemérmesen hallgat, és csak befelé éli meg a tragédiát. Ezenközben a gátlástalan rablólovag skrupulusok nélkül nyilatkozik arról, hogy hogyan lopta ki a szemünket is, és sztármosolyt vágva egyszerűen egy egész ország arcába nevet. Melyiknek van igaza? Egyiknek sem. A bajainkat mindig meg kell fogalmazni és bátran kimondani. Enélkül nincs segítség. Ha el tudom mondani, mi bánt, már félúton vagyok a megoldás felé. Egyébként az alantasság ellen mindig csak a bátorság segített. Paraziták ellen vegyszer. Lesüllyedt VII. évfolyam 1997. március hó # l. szám
