Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Dr. Koncz Lajos: In memoriam Dr. Farkas András
Dr. Koncz Lajos: In memóriám Dr. Farkas András Halottainknak mindig adósai vagyunk, és nemcsak azzal és azért, amit kaptunk tőlük. Kínzón érezzük - elvesztésük után - újra meg újra, hogy mennyi mindent nem mondtunk meg nékik. Vagy legalábbis nem eléggé világosan és bátran és a lélek legmélyéiből, feltépve a szemérmes visszafogás gátjait. Főképp a legfontosabbról alig szóltunk, hogy mennyire becsültük, szerettük őket, és milyen hálásak vagyunk a Sorsnak /Gondviselésnek, hogy életünk részéül adattak. Bizonnyal ebből a lelki kényszerből és pótolhatatlan jóvátételi igényből is fakadt az itt leírtak jelentős része. Az alábbi sorok is arról, amit a pap és teológus-barát látott a Megboldogultban. „Nagy vergődéseink közt, Uram, töprenkedünk csak! Miért szolgáltatod ki nekünk magad? Mi módon kapunk mi Isten-élményt,... meghitt találkozásnak?” - kezdődik a legki- fejezettebb „istenes” könyve, az Új Zsoltárok. És az Utószó mélységes vallomása a végén: „Megértik-e embertársaim, hogy személyes Isten-élményem van?” Ez az Istennel találkozott öröm és felelősség érződött és dolgozott minden írása, verse, még kissé elvont intelektuahzmusa, szárazabb képisége mögött is, persze az aktualizált bibliai, egyházi témákban kézzelfoghatóbban /Mózes, Zsuzsanna és a bírák, Isten bohóca, stb./. „A test meghalhat, a remény nem!” /Ars poetica/. „Uram, nem szűnök meg szólni Hozzád” /23.zs./ Egyesek túl-kritikusnak érezték magatartását az intézmény, az Egyház iránt. Csakhogy sohasem az Egyházra haragudott, Érte volt tele aggodalommal, és néha haraggal - a gyarlónak, tehetetlennek, kétbalkezesnek, késlekedőnek ható képviselői miatt. „Bizony, bizony az Egyház!... Az Új Hír, az a Nagyon-Örömhír az emberi közösség vállán nő diadallá, válik mérhetővé.” /l.zs./ Utolsó, janúári telefonbeszélgetésünkkor - még a Napló új számát tervezgetve - jeleztem néki, hogy a püspökkari körlevél jelentőségéről küldök egy tanulmányi;. • Keserűen Csanád professzor utolsó előadására hivatkozott: hiába írunk körleveleket a szociális kérdésekről a világ számára, amíg az Egyház a saját papjainak szociális helyzetét, pl. nyugdíjasai nyomorúságát és magárahagyatottságát nem rendezi lei JEL 996. dec./ egyébként pap-bátyja volt, akivel nagyon szerették egymást, így belülről ismerte a papi sors problémáit... Aztán „a szekták sokasodnak, a dogmák a tekintélyt nem ötvözik csodává... S a klérus önmagában?... A klerikus hiúság” /l. zs./ Úgy érezte, hogy a klérus és a világiak együttműködése Egerben még messze van, csak zsinati látomás. „Csitt! Ne lázadj!... Ezt a laikusnak érinteni sem illik!” fü.oj Bár ez ügyben az egri társadalom megrögzült passzivitását is elmarasztalta. Mindez csekélység ahhoz képest, hogy a kereszténység lényegét mindig vallotta és hűségesen tartotta. Pedig ez nem lehetett könnyű abban a negyven esztendőben - egy újságíró és közéleti ember számára. Pl. a minden-vasárnapi szentmise /és bármilyen „népegyházi” igénytelenségű volt is alkalmilag!/. Ahogy egykor a gyermekkorában ministránsként elkezdte az Angolkisasszonyok kápolnájában... (Ezért neki volt joga szót emelni a „damaszkuszi út” tülekedése és visszásságai miatt is...) Egyik kötetének címe: „Ének Egerről”, s valóban tulajdonképpen ez volt egész élete. „Eger szülővárosom” - írta le sokszor, és egész életműve IS VII. évfolyam 1997. május # Farkas Andrásra emlékezve # Különszám
