Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Murawski Magdolna: Rendhagyó irodalmi emlékek - vidéki tükörben
hette volna, mint az orosz hadifogságba.... Másfél év csend követte ezt. Mikor hazakerült, csupán a rajongva szeretett Édesanya közelsége és az egyszerű élet oldhatták fel a korai megpróbáltatások vissza-visszatérő lidércei alól. De ez az “oldódás” sem egy boldog békeidőben következett be. Sztálin még él, és élnek hű csatlósai, Rákosi és társai, akik gondoskodnak róla, hogy egyéni érzelmek és hajlamok lehetőleg senkiben ne maradjanak. Ha élni akarsz, pártiskolába kell járnod és ész nélkül kell szajkóznod az egyenlősdi és a szent világforradalom rögeszméit, idézned Marx, Engels és Lenin műveit, úgy tenned, mintha szerelmi önkívületben lennél, hacsak meghallod ezeket a neveket. A renitensekért éjszaka menetrendszerűen eljön a korszak mumusa, az AVO, mely még az addig jónak tartott elvtársakat sem kíméli. A költői lélek furcsa hangszer. Nemcsak azért, mert a belső Hangtól vezérelve veti papírra azt, amit fontosnak vél, hanem mert a kompenzáció is különleges módon következik be benne. Farkas András a Rákosi-korszakban írja meg vallásos tárgyú drámáit, ekkor kacérkodik a misztériumjátékkal, mint számára akkor egyetlen feloldozási lehetőséggel, hogy ez a kollektív őrület ne férhessen a leikéhez. Mert a lélek a művészek legféltettebb és legbecsesebb tulajdona, melyért lázadni is tudnak, ha kell, és amelyhez soha senki halandó éppen ezért nem férkőzhet hozzá. Ez a híd az örökkévalóság felé. Azt pedig akár az életünk feláldozása árán is védelmezni kell. Mert vár a visszaút, a megtérés az Atyához, akkor pedig nincs mellébeszélés, hogy „kénytelenek voltunk” hülyét csinálni abból, akinek a legtöbbet és a legszebbet köszönhetjük, és aki minden földi itt-tartózkodásunkat elviselhetővé teszi azzal az egyetlen parányi szikrával, mely a lélek adománya, az egyetlen dolog, melyre joggal lehetünk büszkék mi, halandók is. 1956 röpke szabadság-élménye, majd a megtorlás évei, aztán az ún. konszolidációs korszak (aki tud latinul, azt is érzi, hogy ez nemcsak megszilárdulást jelent, hanem megerősítést és megkeményítést is...). Kemény diktatúra és puha diktatúra... ugyan mi a különbség a kettő között? Lehet-e értéknek, érdemnek tekinteni azt, ha a puszta életünket meghagyják ugyan, de a léleknek csupán senyvednie szabad, mert hogy lélekben hódolj be olyasminek és olyanoknak, akiktől és amitől tested-lelked irtózik és viszolyog. Azokkal kellene elegyedned, akiknek fizikai közelségétől is rosszul vagy. Tudjuk, látjuk az eredményt, mennyire puha diktatúra volt az, amely épp ilyenné tette mai társadalmunkat, hogy a rab madár visszanyert szabadsága már nem teheti meg nem történtté a lelkűkben mindazt a szellemi-lelki nyomort, melynek jegyében az oly vidámnak titulált gulyás-kommunizmus évei teltek. A költőnek könnyű. Az ő lelke szabad. Neki megtanították, leikéből, memóriájából kitörölhetetlenül, hogy a rossz jelenkortól menekülnie kell. Mindegy, mi a polgári foglalkozása, ha teheti, fogja a ceruzáját, tollát, írógépét és megíija azt, amit a lelkiismerete enged. Igaz, minden korszaknak megvannak a hazugjai is, de hát ki emlékszik rájuk később?! A kollektív memória gyorsan töröl, ha az érdem túl kicsi, az ének pedig nem a közösségért szól, hanem az önös érdekért, jobb életkörülményekért, kiváltságokért, jókora plecsnikért a felfújt mellkason. A puha diktatúra kőkemény találmánya a szellemi erők elhallgattatása. Belefojtja a szót mindazokba, akik nem szimpatikusak a számára, és akiknek a neve még nem válhatott közismertté. Megteheti, hiszen minden kiadandó művet lektoráltatni kell, azaz benyújtani cenzúra végett egy hivatalnak, mely erre vagy rámondja az áment, vagy sem. Vidéki névtelenként érvényesülni fővárosi körökben merész álomnak tűnik manapság is, nemhogy ak6 VII. évfolyam 1997. május # Farkas Andrásra emlékezve # Különszám
