Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Három szilveszter
és hozta magával a négy fiút és két lányt, barátokat és sorstársakat. Késő délelőtt érkeztek meg a Mátra tetejére, a kis hegyi faluba 1958 utolsó napján, társuk családjának meghívására. A találkozót még szeptemberben, a Legfelsőbb Bíróság mérséklő ítélete után, már szabadlábon, a tárgyalóterem előtti folyosón beszélték meg nagy hirtelen. Heten voltak a Diákparlament-per elítéltjei, de csak öten jöttek össze, no meg a két lány, akik részesei voltak a forradalom és a megtorlás történéseinek. Ketten lemondták a részvételt, egyikük a megfontolt apai tiltakozás, másikuk nem jelzett ok miatt. A befutottak Miskolcról, Pestről, Aszódról, Kiskunfélegyházáról, Győrből, Detkről és Egerből jöttek vonattal, busszal Gyöngyösig, onnan már együtt a hegymászó busszal a faluig. Az örömteli érkezés, a kölcsönös puszilkózás, a fogadó család tagjainak vidámsága valamelyest oldotta bennük azt a feszültséget, melyet a meglehetősen veszélyes összejövetel ténye, a ki nem mondott illegalitás-jelleg élménye gerjesztett. Az ebédig már nem sok idő volt, elsősorban a távollevők sorsáról kérdezték egymást és még sok-sok közös ismerős, rabtársak, disszidált diáktársak sorsa lett beszédtéma. Az ebéd után aztán mindannyian részletesen beszámoltak arról, hogyan tudtak a szabadulás után visszalépni a civil életbe, miként fogadták a börtönviselt “ellenforradalmárokat” az újragyúrt “szocialista társadalomban”. Mindegyikük esetében a legnyomasztóbb a megbélyegzettség folyamatos fenntartása, a megalázás módja, a hatalom legpitibb gyakorlóinak gunyoros biztonsága volt. Természetesen mindenki szakterületén próbált munkát keresni, de ez nagyon nehéz volt, mert például az egykori ötödéves gépészmérnök hallgatót az éber személyzetis még segédmunkásnak sem vette fel egy egri gépgyár forgácsoló üzemébe. így azután, elsősorban személyi kapcsolatok, néhány jóindulatú és bátran felelősséget vállaló ember révén, bármilyen munkára vállalkoztak. Lettek kőművesek, tetőfedők, fröccsöntők, autószerelők, bádogosok és rakodók. Szerencsére mindannyian dolgoztak, de a környezet változó és gyakran ellenségesre manipulált megítélése miatt egykori optimizmusuk sokat gyengült, valamiféle riadt remegés, talán félelem mérgezte jelenüket. Leginkább az idősebb munkások segítették beilleszkedésüket az üzemekben, az igazi bátorítást, őszinte szolidaritást tőlük kapták meg, ők féltek legkevésbé a feltupírozott helyi kisdiktátoroktól. A szabadulás utáni három hónap láthatóan megviselte a két év direkt megpróbáltatást már megszenvedett fiatalokat, akik talán valami egészen mást vártak a visszakapott szabadságtól. Gyalog indultak hálaadásra a kis galyatetői templomba, taposva a járatlan havat, vidáman ékelődve a hóba-csücsülő lányokon. Alig fértek be a templomba, az egyszerű szertartás hangulata, a pap tompa, száraz évbúcsúztatója, a Te Deum, igazán nem feledtették a délutáni perspektívátlanságot, de a himnuszt már a templomban szoron- gókkal együtt, az együttérzés bizalmával énekelték és a templom előtt egymásnak jót kívánó emberek az ő kezüket is megszorították, idegenként is kívánva nekik boldog új esztendőt. Visszafelé sötétben hógolyóztak, hancúroztak, mint a gyerekek, s feledték a nehéz évet. A vacsora után úgy diákosan, nagyot mulattak, először a börtön után. Éjfélkor pezsgővel koccintottak az új évre, gondolva a távollevőkre. VIÍ. évfolyam 1997. március hó # 1. szám 41
