Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Víz László: Hűség (novella, 2. befejező rész)
- Megugatsz?! - mondta a férfi, és újabb hógolyókat dobott a kutya felé. Kedvetlen volt, sőt mérges. - Ez a barátság? Majd még meg is marsz. A kutya széles terpeszállásban állt, fejét majdnem a hóra hajtotta és vadul, dühösen ugatott.- No megállj! - mondta a férfi méltatlankodva és a lábával egy követ kapart ki a hó alól. De a kutya elugrott a kő elől, és ugatva előrerohant az úton.- Nyavalyás dög - gondolta a férfi, akit egészen fölizgatott az állat viselkedése. - Nem elég, hogy hullafáradt vagyok, még veled is veszkődjem?! Majd adok én neked! És valóban olyan fáradtnak érezte magát, mintha a tegnap este óta történtek ebben a percben egyszerre szakadnának a vállára. Valami oknál fogva rosszkedvű is lett. A korábban érzett öröm, mely az erdei tisztáson lepte meg, visszaadta az erejét és önbizalmát, s egyre nőtt benne - egyszerre elpárolgott. A hó minduntalan a talpára ragadt, a bokája jobbra-balra bicsaklott, alig tudott lépni. Szeme égett az álmatlanságtól és a vakító fénytől. Már-már erőt vett rajta a csüggedés, amikor feltűnt a keresett ház a behavazott szőlőhegy oldalában, tökéletesen tisztán és csillogva, mint egy karácsonyfadísz. A veranda üvegén szikrázva tört meg a nap fénye. A kutya a kapuval szemben ült a hóban, ferdén tartotta a fejét és a farkával seperte a havat.- Ravasz dög - gondolta a férfi. Azt hitte, nem fogja többet látni a kutyát. Követ emelt fel a földről. - Ha kinyitom a kaput, besurran velem.- Mars haza! - kiáltotta és minden erejét a dobásba adta. Tompán puffant a kő az állat oldalán. Nem mozdult. Sebtében megnyalta a dobás helyét, és fejét oldalt hajtva fájdalmasan vinnyogott. Pofáján a ráncok kisimultak; nagy barna szemét, mely különös fényben csillogott, még tágabbra nyitotta. Farka mozdulatlanul hevert a havon. Nyakán, mellén reszketett a bőr. Sírt.- Nem mész már?! - kiáltotta ismét a férfi, és vad dühvei újabb köveket hajított a kutyára. A második puffanásnál az állat felszökött, a magas partra ugrott, és a mezőn keresztülvágva eltűnt az erdőben, ahonnan jöttek. Útközben kétszer visszafordult és panaszos hangon ugatott. A férfi mélyet sóhajtott. Megfordult és a kapuhoz lépett. Minden lépése kínszenvedés volt, annyira elővette megint a fáradtság. Törődöttnek, elcsigázottnak, megvertnek érezte magát. A teste oly súlyos volt, mintha műiden tagja ólomkoloncként függene rajta. Különösen a szívét érezte nagyon-nagyon nehéznek. (Vége) 12 VII. évfolyam 4. szám - 1997. október
