Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 4. szám - Az idő sodrában
cÄz idő sodrában Októbereink. így, kissé familiárisán, kedvesen magunkhoz vonva, szeretettel összefogva mindahányat. Mivelhogy mind kedves nekünk. A szomorú évfordulóink is, meg az örömteliek is. Különleges szaka ez az évnek. Sok jelentős sorsforduló emléke fűződik hozzá. Az aradi tizenhármak tragédiája, 1956 véres, füstös, lánctalpakkal tiport büszkesége, és az egri vár védőinek dicsősége, 1552 októberének mindmáig ható, és egy egész népet nevelő példája. Nagy bukásaink, nemzeti katasztrófáink emléke mély nyomokat hagyott a közösségi tudatban. Intő példa mindahány, mennyire magunkra vagyunk utalva a Kárpátmedence közepén. Ha szövetségeseink akadtak is mindig történelmünk folyamán, sorra- rendre kihasználtak, majd elhagytak bennünket és átálltak az ellenoldalra, mintha mi sem történt volna. Ügyesnek, furfangosnak hitték magukat, holott "csupán" a Tízparancsolatot játszották ki. Aki pedig ezzel játszadozik, az a Legmagasabb ítélő elé lesz kénytelen járulni előbb-utóbb. Mindez a történelmi tapasztalat nemcsak azt sugallja, hogy óvatosaknak kell lennünk mindenféle, kedvező színekben feltüntetett szövetséggel szemben, hanem azt is, hogy a külső rombolással szemben mindig csak a belső összefogás segitett. Dobó István maroknyi seregének példája ezt zengi évszázadok óta, de az aradi vértanúk és az 56-os hősök emléke is azt a büszke, szép érzést idézi bennünk, hogy igenis voltak olyan pillanataink, amikor egy emberként tudtunk cselekedni, és az egész világ közvéleményének elismerését vívtuk ki általa. A mai ember csüggedt, fáradt és nem sokat töpreng azon, vajon Dobó népe vagy a negyvennyolcasok hogyan csinálták. Naponta elsétál a Dobó-szobor vagy a Végvári harcosok mellett, talán pillantásra sem méltatja őket. Felnéz a várfokon lengedező zászlóra, esetleg észreveszi, hogy egyik vagy másik, rossz állapotban lévő műemléket rendbe hozták, hogy újabb virágokat telepítettek a kertészek a városközpontban, aztán újból elmerül gondolataiban, melyek ma már egy Internet-hálón feszülő, clipekben vibráló, bankbetétekben és társadalmi érvényesülésben gondolkodó világról árulkodnak, de amely, valljuk be, mégsem más, mint a Koyannisqatsi rohanása, végsebességgel, a végső széthullásig. És ott van a másik világ, erről se feledkezzünk meg! Egyre szegényedő középosztályunk, átlagpolgárunk naponta megtépázott osztálytudatával, lesajnáltságával, összehúzott nadrágszíjával, kopottas öltözékével, melyet Keleten és Nyugaton egyaránt lenéznek mindazok, akik ezt az életszínvonalat neki szánták. Hol vagyunk már az "Élni és élni hagyni" elveitől, a "Szabadság, egyenlőség, testvériség", valamint "A kultúra mindenkié" hangzatos jelszavaitól...?! És ki a felelős azért, mert hagytuk, hogy ez így legyen? Októbereink. Emlékeink és reménységeink. Mert mi tagadás, mégis csak reménykedünk valamiben. Minden élet azzal a tudattal szakad bele a világba, hogy itt rá most szükség van. Amit tesz, az valakinek, valakiknek fontos. Az egyik magyar számára csak a másik magyar van. A jövőbe vetett hitünk csak akkor ér valamit, ha ezt megértjük és naponta megértetjük társainkkal. Nem civakodva, hanem barátságosan és emberséggel. Új Hevesi Napló 3
