Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Víz László: Hűség (novella)
lentését, s most egy pillanatra azt a mély szellemi örömet érezte, mint mindig, ha valamit igazán megértett. Úgy kezdett benne lobogni a remény kis lángja, mint az imént az öngyújtó. Mintha nem lenne merőben oktalan, alaptalan, irreális.- Hát igen - gondolta - soha. Sem most, sem még nehezebb helyzetben. Soha.- Tehát mennie kell, döntötte el magában. De merre? A logika csődöt mondott, az értelem nem szabhatott többé irányt semmiféle cselekvésnek. Csupán két dolog volt bizonyos: az, hogy az út megtalálására nincs remény, meg az, hogy mégis menni kell, mert a megállás: halál.- Jó - gondolta. - Tehát menni, menni. Mozgatni a lábakat és a többi izmokat, fenntartani a szervezet működését reggelig, míg kivilágosodik és lakott helyet találok. De merre? Ha az irány mindegy, akkor arra, amerre a legkönnyebb. Mindig lefelé. A víz is arra folyik, kevésbé fáradok el, s valahová majdcsak kilyukadok. Ha megtalálom valamelyik utat, egyszerűen visszamegyek az állomásra. Ha nem, elsétálgatok reggelig. Egyszer az életben ezt is meg lehet csinálni. Csak az a fontos, hogy ne üljek le és ne aludjak el. Tehát menni, menni... Behunyta a szemét és erre a szóra - menni - összpontosította a gondolatait. Igyekezett mindent elfelejteni, ami vele történt, és történhet, ami körülötte van, sőt előző életének minden emlékét is, és ezt az egy szót - menni - kivilágítani és óriásira duzzasztani magában, hogy eltöltse egész belsejét, kiszorítsa onnan a félelmet és csüggedést, és táplálja, vezesse őt a hajnali derengésig. De hiába erőlködött, ez most nem sikerült olyan jól, mint az előbb a "sohá"-val. A szó tompán kongott benne, mintha egy fakó hang ismételgetné érzés nélkül, lélektelenül, a törött hanglemez egykedvűségével. A vízben álló rét előtt egy meredek lejtőn kapaszkodott fel; arra indult most vissza. Pár pillanatra előbújt a hold a gomolygó, kövér, szürke felhők közül, és megvilágította a rétet és körülötte az erdőt. A csillogó víz, a fantasztikus formákat mutató fák, amint a süvítő szélben hajladoztak, s minduntalan összekeveredtek saját árnyékukkal, olyan látványt nyújtottak, mint az üldöző, hadonászó, rohanó fantomok serege. Szinte megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a hold ismét elbújt, s újra sötét lett.- A tudatot még csak elviselem - gondolta borzongva -, de nézni már nem tudom. Megtalálta a lejtőt és elindult. Lassan botorkált lefelé, fától fáig, s ez eleinte majdnem kényelmesnek tűnt. Mintha a saját súlyát vinné. De rövidesen rájött, hogy lefelé menni éppoly fárasztó, mint felfelé kapaszkodni. Csak másként. Lába minden lépésnél előrecsúszott a cipőben, s lábujjait feldörzsölte a leázott bélés. Válla, feje minden lépésnél zöttyent egyet, s a ritmikusan ismétlődő rázkódás lassanként olyan fájdalmassá vált, mint megannyi ütés, mely közvetlenül az agyát éri. Megállt pihenni, majd megindult vissza, felfelé. De tudta, hogy nem arra halad, amerre lejött. A fölfelé menés végképp megzavarta. Eddig elég volt valami, ami irányította a lépéseit: az, hogy kereste a levezető irányt. Most azonban ez is elveszett. Most már csak a járás maradt, maga a gépszerü mozgás, cél és értelem nélkül. Menni, menni - nem gondolni semmire, nem keresni semmit, nem remélni és nem kételkedni, csak menni, mindegy, hogy merre. És ezt egyszerre nagyon megalázónak érezte, méltatlannak egy szellemi lényhez, sőt gyerekesnek és nevetségesnek. Gyerekesnek és nevetségesnek érezte az egész helyzetet, azt, hogy ez egyáltalán megtörténhetett vele, a magatartását, az első sejtéstől az eltévedés bizonyosságáig, minden gondolatát a világító lélekről, az erdő vadállatairól és a bujkáló gonosztevőkről.- Úristen - gondolta keserűen - hol vagy hát tulajdonképpen? Ilyen véget szántál nekem?... minek is születtem!? 8 VII. évfolyam 3. szám - 1997. augusztus hó
