Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló
nyukkal, de már kezdenek belejönni a játékba. Ez a játékos edzés olyasmi, mint hajdan a férfiak lovagi tornája: az ember így készítette fel a gyerekét a komoly, harci feladatra, mely törvényszerűen rá várt... Egy Bródy János-koncert A hangja voltaképpen jelentéktelen és kissé rekedtes is, mégis jó előadó a maga eszköztelenségével. Farmer, egy szál gitár, egyszerű megjelenés, szerény viselkedés. Ennyi elég neki, hogy művészetet produkáljon. Én szeretem. Már ő is túllépte az 50-et, telik az idő. Tavaly a Szörényi Levente 50. születésnapja nagy ünnepséggel, amerikai típusú party-val ment le. Bródy János viszont szerényen adott egy koncertet, Felecentenárium címmel. A jó művész akkor is ad, amikor kapnia illene... Egy szörnyű szerelmi történet Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-gal. Nem tudom, miért igényli a mai közönség a véres, agresszív jelenteket és a nyíltszíni szexet. Vagy nem is igényli, csak ezt nyújtják neki? Engem ez a produkció, minden színészi és rendezői erőssége mellett, a római cirkuszi játékokra emlékeztet. A “panemet circenses” világára. Mikor éppen nem volt háború, vagy a háború végeztével, a hadifoglyok, rabszolgák iránti végtelen megvetésből a római nép itta a véres jelenetek látványát és ettől valósággal megrészegült. Valamiféle véres áldozat is, vallás-pótszer, mely által egy ál- katharzist élt át a néző, a diadal érzését: milyen jó, hogy nem én vagyok a legyőzött, elhurcolt és megalázott fél! Ugyanez lehet a bikaviadal, bármiféle állatviadal mondandója is... Nem vagyok benne bizonyos, hogy mi volt az eredeti rendeltetése vagy célja mindennek a barbárságnak. Harciasságra nevelt? Egyáltalán nevelt valamire vagy csak rossz példát mutatott? Ezáltal torzult annyit a római jellem is (melynek eredeti modellje a spártai jellem), hogy a végén már csak elkorcsosult homokosokat és bisze- xeket tudott adni a világnak? Ki tudja... A történelem nagy születés- és hanyatlástörténeteit valahogyan mindig homály takarja. S talán jobb is így. Hadd maradjon a születés és a halál egy nagy misztérium. Mert hogy az is... A fák lombja ősszel is átlátszóvá és csipkeszerűvé válik, akár tavasszal, lombfa- kadáskor. A színek természetesen most másfélék, de a születés és az elmúlás olyanok, mint az önmagába visszatérő kör jellegzetes vonala: kezdet és a vég önmagukon kívül egymást is jelképezik. Egymás nélkül éppúgy nem létezhetnek, mint fény és árny, szép és rút, okos és buta, fenn és lenn, hegy és völgy. Csak az ember gondolkodik végletekben, rajtunk kívül az egész természet normálisan működik. Jövevények vagyunk a világban, mégse akarunk tudomást venni erről. Lehet dominálni úgy, hogy a kiszorítottak ne forduljanak ellenünk? Az Öröm-óda szépen hangzó szavai (“Testvér lészen minden ember,/Merre lengnek szárnyaid...”) vagy a nagy francia forradalom nem túl új eszméi (Szabadság, egyenlőség, testvériség) egy mai ember szájából már nem hangozhatnak el anélkül, hogy az intézményesített svihákság által megrontott, de amúgy kibicként viselkedő többség elmeháborodottnak ne nevezné az illetőt. Lehet erkölcsnek nevezni az ehhez való alkalmazkodást? Ki merészeli ezt állítani?... A társadalom, embertársaink, mintha kiskorúak maradtak volna, mintha nem akarnának felnőni. Mi a különbség kiskorú és nagykorú között? A feladatvállalás 14 VII. évfolyam 1997. március hó # 1. szám
