Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Kapos Elemér: Ez is színház
Ez is színház A borítólapon földig omló függöny, előtte, a rivaldatérbe tűzve egy toll. Szálló madár tolla, amit írásra használtak eleink. Aki megpillantja az enyhén rózsaszínbe hajló világos- barna betűket, arra gondol, hogy valamely gáláns lovag helyezi le hódolatát a színház múzsájának, Tháliának függönnyel rejtett lába elé. Aki csak egy pillantással méri fel ennek a költői vállalkozásnak a mivoltát - téved. A gáláns lovagok alakját a messzi múlt rejti már s bár a szerző, az Eger művelődési életében oly közismert Farkas András nem jelöli meg könyve műfaját, az első sorokból kitűnik, hogy a szatíra világába léptünk. A szatíra torzító tükörrel világít rá kora, helyszíne, emberei állapotára, viselkedésére s bár a műfaj olyan régi eredetű, hogy a két és fél ezer éves görög Pratinastól G. B. Shaw-ig ível át, Farkas Andrásnak még mindig van mit tartani a torzító tükör elé. A szatíra örök életű, míg van, aki kritizál s van kit, mit kritizálnia. Jelen esetben a színház és az élet összevetése adja azt a csillámló felületet, ami ebben a könyvben villog. A szerző belép a nézőtérre, mint színházi műítész s már a nézők gyülekezésekor észre kell vennie, milyen vizslaszemekkel fürkészik egymást, hogyan fészkelődnek a kicsik, fürödvén a nagyok fényében. Majd változik a helyszín. A Hamlet előadása után egy szeszes- és táncoshelyen összetalálkoznak: a Kritikus és a színház együttese, igazgató, rendező, színészek. Beszélgetés indul, vita parázslik, de csak magában az íróban hévül fel olykor, számbavehető vitafél nincs. A szereposztás ürügyén indul a tükör útja. Mindenki megkapja a magáért olyan „érzékletes” jelzőkkel, olyan félreismerhetetlen rajzokkal, hogy már aggódásunk kíséri a szerző lépteit személyes találkozás esetére. Mert kitűnhetik, milyen kockázatos lehet egy kisvárosban a szatíra fegyverhasználata az érintettek indulati állapotának és testi erejének „függvényében” (szakkifejezés a politikai-gazdasági tájszótárból). Persze, azért nem kell megijedni. Mert a mű tulajdonképpen - vers. Igaz: egy vers. Egyetlen vers. De hát voltak és vannak hosszú versek a Gilgamestől Juhász Ferencig, aki nemcsak hosszában, hanem székében is hosszú verseket ír, hogy a sorvégek lelógnak a papírról. Farkas ezzel szemben rövid sorokkal írja meg 4120 sort kitevő költeményét. Különös, hogy minden sora ugyanaz a képlet: - az úgynevezett görög adonisi sor. Makacs fegyelemmel ezekbe a sorokba tömöríti a történetet Farkas András s mert nyilvánvalóan érzi a buktatók figyelmeztetését - húsz soronként versszakokká metszi a művet. Egyébként is változatossá kívánja tenni a téma feldolgozását s drámaelméleti fejtegetéseit olyan valóságelemekkel keveri, hogy még a tizenévesek is pálmát nyújtanának feléje. Töpreng és elmélkedik:... a Hamlet / lényege-erkölcs / És ez az erkölcs / hangzik ezúttal / Hol nemesebb a lélek, a tűrés / nyűge alatt, vagy / láza, a tette / pillanatában. / Vallja a jellem /, hány a teendő?/ Ebben a bölcselkedő-elemző keretes elbeszélésben egy másik szál is bogozódik. Onnan indul el, hogy a szerző mellé ül egy szép asszony, aki asszonyi forróságával már az első pillanatban áthevíti vérét és képzeletét. Ez a szál mindegyre befonódik a mesébe és annál forróbbá teszi, minél jobban közelednek egymáshoz a táncolok: Vad, buja szellem / búg a zenében, / egyre lemélyül / mint a sötétség, / mely nem a lélek / cinkosa itt, de / zsarnoka minden / mozzanatunknak / ...mintha e buzgó / egybekelésben / érteni tudnám, hogy ki, miért öl / hogy ki, miért tud / áldozatot, sőt / marcona tébolyt / összeterelni / asszonyi testért. Ez a néhány sor összevillantja a színházi színpadot az élet színpadával, a nagy shakespear-i krimit a Kék fény rémtörténeteivel, a modern kriminálpszichológia jegyében. Kapor Elemér 66 VII. évfolyam 1997. május # Farkas Andrásra emlébezve # Különszám
