Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Boda László: Belső színjáték
KÖNYVEKRŐL Boda László Belső színjáték A tudós-teológus professzor csaknem tíz évvel ezelőtt jelentette meg kötetnyi poémáját, aminek a Belső színjáték címet adta. Már a borítólapon közli, hogy verses drámája - mert hiszen az alkotás nem kevesebb sem igényében, sem megvalósításában — Dante Isteni színjátéka nyomán keletkezett. Ami a mű „szakaszolását”, felépítését, jelenetezését illeti, valóban követi a középkori Mester útvonalát, azzal a többlettel együtt is, hogy előjátékot szerkesztett Boda László a Pokol, a Tisztítótűz és a Mennyország beutazásához. A magyar költőt, drámaírót, a kort, ezt a mi XX. századunkat megélő magyar földi vándort Dante irányítja útjában, gondolatai, töprengései között eligazítani akarván őt a figyelésben. De — úgy véljük — mindezt, mármint a szereposztást azért rendezi így Boda László, hogy alázatosan hozzásimulva-idomulva a Nagy Firenzeihez, bevallhassa, mit látott, mit értett meg ebben a rémisztőén vérgőzös korszakból, hogyan ítélte meg, ítélte el, vagy magasztosította fel magában, lcl- kiismerete szerint azokat a szellemi erőket, személyeket, ennek az ezredvégnek a hírességeit, irányító egyéniségeit, akik ezt az egyre összébbzsugorodó földgolyóbist telekürtölték eszméikkel, átalakították tetteikkel, s mindenekelőtt azzal a szándékkal élték le sorsukat, mindennapjaikat, hogy beleszóljanak az itteni küzdelmekbe. Akár azzal, hogy maguk is tevékeny résztvevői lehettek ennek a történelmi folyamatnak, amit mi szívesebben neveznénk áradásnak, vagy szellemi előkészítői, irányítói, helyeslőí- hozsannázói lehettek olyan eseményeknek, felmagasztalóivá válhattak annak a történelmet formáló, haisogtató-lecsendesítő Akaratnak, amely mindennek mértéket szab, és ezzel értékrendet is diktál. Ezért tűnik úgy, hogy ez a „belső színjáték”, az ember, az alkotó lelkében végbemenő párbeszéd-monológ, ítélkezés és magyarázkodás, ajánlás és elmarasztalás nem is kétszemélyes dráma, - hiszen a két költő, Dante és mai társa fölött, nem is véletlenül, ott lebeg az Úr hangja szólalatlanul is olykor. Boda László teljes alázattal viseltetik vezérlő szelleme, Dante iránt, azért teszi meg vezetőjévé, mert ezt a középkori szellemi óriást nem lehet kikerülni, ha sajátmagunkról kezdünk el elmélkedni sub specie aeternitatis — azaz az örökkévalóság méreteit használva. Eszme alapja tehát nem egyéb, gyökereit kutatva eddig kell eljutnia az olvasónak, mert az alapkötelesség: a szellem embere, ha valóban az, feladatának tekinti számba venni a kort, amelyben él. Nemcsak az objektív mércéket keresve. Sokkal inkább önmagáért, a személyes felelősség beméréséért íródik egy-egy ilyen vallomás. Amely gyó- nás-szerűen így is szólhatna: mihez képest igazodtam én?, kit is tartottam ebben a korban, ebben az áradatban eszményképemnek? fel- vagy félreismertem-e azokat, akik hatottak iám, akinek a hatását nem utasítottam el? Végleg? Vagy csak pillanatnyilag tartottak-e fogva ezek az árnyak? Akiket a Pokolban, a Purgatóriumban, a Mennyországban láttam, vagy ott véltem felfedezni, vagy ott csillogtak - ragyogtak alkotásaik, gondolataik, akár személyhez kötötten, vagy az egyéni sorstól függetlenítve? Ennek a mai töprengőnek még az előjáték végén akad egy mondata: „Az ítéletet önmagunkban hordjuk.” Minden valószínűség szerint ezért keletkezett ez a mű. Az ítéletet hordozzuk magunkban, végig ezen a rögös úton. Jaj, ha hangunk van hozzá és nem kiáltjuk, nem suttogjuk világgá, pedig azt a kötelességet kaptuk — honnan, miért? —, hogy a meglévő igaz, jó, szép és szent állapotát, létezését, hatását, erejét, értelmét (mintha Croce boldogító esztétikáját olvasnám e hatod-feles jambusokban), szeretetét és okosságát propagálnánk. Ha már ebben a reklám-őrület sodrásába kellett térdig beleállnunk. S talán itt sem felesleges egy másik mondatát idéznünk ennek a belső — lelkiismereti — vándorlásnak: VI. évfolyam 1996. március # 1. szám
