Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Löffler Erzsébet: A Kishonthy-kiállítás megnyitójára
Egyszer tréfásan azt mondtam neki, hogy számomra ő az egri festőművész és ezt végső soron komolyan gondoltam. Annak ellenére, hogy munkássága során eddig is sokféle témához vonzódott, sokféle technikával dolgozott, minden munkája magán viseli egyéni karakterét, a Kishonthy kép félreismerhetetlenül Kishonthy kép. Anélkül, hogy most műelemzésbe bonyolódnék, megemlítem, hogy szeretem sajátos színvilágát, szeretem azokat a kissé elmosódott körvonalakat, amelyek olyanná teszik a képeit, mintha leheletnyi függönyt vonnánk elé, szeretem, ahogy vissza tudja adni egy arc jellegzetes kifejezését és különösen az ember szemét, mert a tekintetben benne van az egész ember. Festményein visszaköszönnek az egri utcák, úgy amint vannak, a vizesedő falak, az utcán eldobott szemét, az érsekkert fái. Portréi és életképei is rendkívül életszagúak. Szinte döbbenet fogott el az öregasszony láttán, mert ahányszor meglátok egy ilyen jellegzetes alakot, mindig elfog a félelem, lehet, hogy egy nap én is ilyen leszek. Városi ruhában, de ilyen. Az öregkor minden nyomorúságával, ahogy ezen a képen is látjuk. És akkor ezt méltósággal kell majd elviselnem. Vagy egy-egy arcképbe belesűrítette az ábrázolt személy iránti szeretetét. Ami nem azt jelenti, hogy szebbnek ábrázolja az illetőt a valóságosnál, hogy elleplezi apró hibáit, mégis megfoghatatlanul, de tükröződik az érzés. Mostanában sokat gondolkoztam azon, zenedarabokat hallgatva, fesményeket, szobrokat nézegetve, miben is különbözik a művész a hétköznapi embertől, tőlem. És mindig csak arra tudok gondolni, ő tud valamit, amit én nem, hogy van valami olyan képessége, ami belőlem hiányzik. Ez áldás-e vagy átok, nehéz eldönteni. Biztosan voltak Kishonthy Jenő életében is pillanatok, amikor úgy vélte, jobban sikerült volna az élete, ha ezeknek a képességeknek a híján jön a világra. Talán kevesebb nehézséggel kellett volna szembesülnie, talán szimplábban látta volna az élet nagy kérdéseit, talán jobb a kényelmes hétköznapiság, mint kilógni a sorból. Mégis így teljes az élete, így tud használni másoknak, így lehetett belőle igazi tanár, mert ma is az, függetlenül attól, hogy ma már nyugdíjban van. Mert igazi tanár ő, nemcsak művész és tanári hivatásának leglényegesebb gondolata az, amit ő maga így fogalmazott meg: „fiatal lelkek vannak ránk bízva és ez szörnyű nagy felelősség”. Kívánom neki, hogy művészi pályája töretlenül folytatódjék, tanári hitvallása pedig zsinór- mérték legyen pályatársainak, tanítványainak. Löffler Erzsébet VI. # évfolyam 1996. december hó # 4. szám 51
