Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Török József: A Szentszék és a magyarság kezdeti kapcsolatai

értesülés kapcsán érdemes rákérdezni néhány homályosabb részletre, mert ennek során némileg világosabbá lesz a Szentszék és a magyarság kapcsolat-fölvételének kérdésköre.

Joggal föl lehet tételezni, hogy maga az eredmény, a térítő' püspök-küldés kezdeményezője nem a pápa volt, hanem a magyarok fejedelme, Taksony. Ha pedig a püspökké szentelés és a küldetés 963-ban valósult meg, akkor a magyar kezdeményezés már föltehetően az előző évben, 962-ben elkezdődhetett. Hét évvel az augsburgi vereség után ez a döntőnek tűnő lépés arra világít rá, hogy a magyarság vezetői, főként Taksony nem a vereség okozta károk béklyóiban vergődtek, hanem kiutat kerestek és találtak. A kiút pedig a latin kereszténység fölvétele volt a pápa irányítása mellett. Taksony minden bizonnyal Saleccust küldhette Rómába, hogy az ott a tervet elfogadtassa. A natione Bulgarium - educationa Ungarium kifejezés elgondolkodtató, mert a Bizáncba igyekvő főpapoknak szintén hasznos lehetett a bolgár születésű kísérőtárs. Bizánc ekkortájt terjeszkedett a bolgárok felé, pontosabban az, amit 870-ben elkezdett, ekkor érkezett el a végső szakaszhoz. A magyar neveltetés kifejezett említése azonban arra is utalhat és utal, hogy Saleccus legalább kétnyelvű volt, az anyanyelve mellett beszélt magyarul is. Ám miként érvényesült volna Rómában a latin vagy a görög nyelv ismerete nélkül? Eléggé valószínű, hogy bolgárbizánci származása az ő esetében a görög nyelv ismeretét jelenti.

Ezen túlmenően, miért volt kedves embere a pápának? Liutprand a császár ellenfeleinek elfogult és rosszindulatú jellemzésekor nem vetett meg semmi eszközt! Tehát - szerinte a pápa a pogány magyarokhoz közelálló Saleccus barátja, s ebben az esetben nem Saleccus a fontos, hanem a pápa, -aki nem átall ilyen személyekkel barátkozni, mint Saleccus. Vagy pedig a bolgár-magyar küldött néhány hónapos római ott-tartózkodása alatt eredményes diplomáciát folytatva, Taksony kérésének sikeres tolmácsolása mellett saját magát is elfogadtatta.

Liutprand „rágalmazási technikája” nem egyszerűen valótlanságok állításában merül ki, hanem a valóság elemeiből építkezik oly módon, hogy a kikerekedett állítás igaznak tűnjön a legteljesebb mértékben, noha lényegét tekintve alaptalan vádaskodás. Ennek ismeretében XII. János pápa tényleg megkedvelhette Saleccust, sőt, a tolmács-követ révén a magyarok vezére, Taksony és maga az új hazában meggyökerező, véglegesen megtelepedő nép iránt is fölébredhetett benne a rokonszenv. Ezek a föltevések, ha nem is igazolhatók teljességgel, nem mondhatók fölöslegesnek, hiszen a történelem emberek alkotta vetületének számtalan szála fonódik egybe az emberi természet, érzelemvilág közbejöttével, s eredményez időnként váratlan megnyilatkozást, esetleg végkifejletet. A pápa szövetségest látott volna a magyar fejedelemben, a feudális anarchiába süllyedt Itália színterén a számos hatalmi csoportosulás ellen? Az angol történetíró föltételezése részben indokolt, mert XII. Jánosnak tényleg elkelt volna némi segítség ellenfeleivel, főként a császárrá koronázott I. Ottóval szemben. Azonban reálpolitikusként közelebbi szövetséges után kellett néznie, s nézett is, legföljebb sikertelenül.

Marad még egy megválaszolatlan kérdés, az útirány: Capua. AX. századi közlekedés lehetőségeit a pillanatnyi politikai helyzet éppúgy befolyásolta, mint valamely végleg múlttá vált, ismeretlen tényező. Ez a megmaradt kérdőjel nem bizonytalanítja el magát a tényt, ami a későbbiekben vált teljessé: már Szent István nagyapja, Taksony fejedelem Róma felé fordult, a Szent Péter sírja fölött épült bazilika főpapjához, aki meghallgatta kérését és püspököt küldött a magyarokhoz alig nyolc évvel az augsburgi vereség után. A magyar nép fejedelme a kéréssel jelezte: el akaija kerülni a megsemmisülést, sőt kereszténnyé akar lenni; a pápa pedig válaszával: a keresztény Nyugat befogadja a magyarokat.

26

VI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám