Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Aradvári Heintz Pál: Rapszódia

Aradvári Heintz Pál

Rapszódia egy elkésett szerelemről

(Piano, Parlando, Andante:)

Hullik a, hullik a zápor, monoton eső pereg.

Szöghaja alatt, mely sátor, cikázó tengerszemek;

Szöghaja alatt, mely sátor, nemesen ível az ék, s buzog, mint seben, a gáton patakzó ajaka szét.

(Crescendo:)

Sóhaj a, sóhaj a szél is, zuhog az eső tovább; sóhajtva sóhajtok én is, s epedve nézem a szád. Libbenő alakod fétis, megbabonáz a szemed; leszakad a magas ég is, monoton eső pereg.

(Crescendo, Vivace:)

Tétova lábak az éjben, házak merednek sötéten; a kihalt utakon végig, pocsolyák pamacsa rémít;

(Mezzoforte:)

Úrrá lesz a füst a lángon, kihűl a szó is a szánkon s már összebújva, remegve menekülünk dideregve, amíg csak meg nem vigasztal a kávéházban egy asztal:

(Mezzoforte, Moderato:)

Parázsló kandalló-meleg, ajkunkon mosoly, szép kerek; pohárban jó, tüzes konyak, agyunkban sok friss gondolat; szívünket meleg járja át s játékos szókra nyíl’ a szád fecsegve, mint egy kis madár s szavadnak vagyok rabja már.

A veszély vagy Te, már tudom. Menekülök, apáskodom:

(Forte:)

s míg bennem a vér táncrakel, tanáccsal bőven látlak el; érvelek, hol az ész megáll, védekezem s tudod Te már, hogy hazugság minden szavam, csak Tőleg védem önmagam

(Fortisszimo:)

s míg pajkosan játszol velem, rabod vagyok s nem szégyellem!

(Decrescendo:)

Aztán a varázs újra megszakad a felhőterhes szürke ég alatt: az utcasor kitárul, mint a vég s az eső veri szétdúlt szennyesét..

VI. évfolyam 1996. március # 1. szám

(Piano, Vivace:)

S tétova lábak az éjben, házak merednek sötéten, a kihalt utakon végig pocsolyák pamacsa rémít, úrrá lesz a füst a lángon, kihűl a szó is a szánkon s hullik a, hullik a zápor,

(Pianissimo, Parlando:)

monoton eső pereg:

szöghajad alatt, mely sátor, cikázik tengerszemed, szöghajad alatt, mely sátor, nemesen ível az ék s buzog, mint seben, a gáton, patakzó kacajod szét. Sóhaj a, sóhaj a szél is, zuhog az eső tovább; sóhajtva sóhajtok én is, s epedve nézem a szád; libbenő alakod fétis, megbabonáz a szemed. Leszakad a magas ég is, s monoton eső pereg... Leszakad a magas ég is, s monoton eső pereg, monoton eső pereg.

1967,