Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - VERS ÉS PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló (1996)
a cigarettáé. A harmadik a munkát vagy a pénzt hajtja, a jóvérű férfiak a hozzájuk hasonló nőket. Mindenki szenved valamilyen függőségtől. Talán már nincsenek is független emberek. A társadalom és annak sejtje, a család nagyon beteg kell legyen, hogy mindez bekövetkezett. A kifosztógépezet nemtelen „munkájának” eredménye az, hogy az emberek nagyon szeretnének kapni valamit. Akit a nagyközösség kisemmizett, az az egyéni boldogságot keresi. S hogy ezt az alkoholmámorban találja meg, a narkós vagy a szerelmi önkívületben, az evésben, a munka „eredményeinek” gyűjtögetésében (extra fizetés jó pozíció, társadalmi sikerek és kapcsolatok, rangok) vagy akár egy szál jó büdös cigarettában, az édes mindegy. Lényeg a gyermeki nincstelenség avagy kifosztottság érzése, mely erre sarkallja őket. Ezek az emberek nem kaptak meg valamit, amire nagyon vágytak. A család és a társadalom nemhogy menedéket nem nyújtottak a számukra, hanem többnyire semmit. A gondoskodás hiánya azt az illúziót kelti ezekben a kitaszítottakban, hogy nekik sokszorosan kell gondoskodniuk magukról. Ezért halmozzák az élvezeteket, élnek értelmetlen, önpusztító életet. Ha belegondolok, hogy mindössze száz év telt el a múlt század romantikus, hősi világának tündöklése óta! Abban a világban az emberek (a hősök) olyannyira tekintettel voltak egymásra, hogy még a saját bajaikat is készek voltak eltitkolni szeretett párjuk előtt, csakhogy őt kíméljék. Ezzel szemben a mostani világ színtiszta barbárság és intézményesített agresszió. Az emberek nemhogy tekintettel nincsenek egymásra, hanem épp ellenkezőleg: abból űznek sportot, hogy semmibe vegyék egymást, s hogy társaikat, a környezetüket kicsinálják. A szülő-gyerek viszony alapfogalmaival sincsenek tisztában, és azt se tudják, egymáshoz hogyan kellene viszonyulniuk. A háborúságaikat a gyerekek feje fölött intézik, és annak következményei úgy hullanak vissza szegény nyomorult lények fejére, mint a tűzvészben a szállongó pernye. Megégetik, megsebzik őket, de nem értik, mit cselekszenek. Nincs fogalmuk a szeretet- ről, így hát nem is gyakorolják, nem élhetnek abban. Mikor a jelenlegi kormány átvette az uralmat az ország fölött, mindenki azt hitte, bennünket már annyira kifosztottak, hogy annál jobban immáron képtelenség. A jelenkor grammatikája viszont a legképtelenebb ragozásokra és fokozásokra is képes. A lerágott csontból így lett „lerágottabb csontabb”... Márai és Szabó Dezső a magyar irodalom furcsa párcseréje... Mindkettő kizárólagos elsőbbséget gondolt a maga vallásának, és ezzel kapcsolatban többször tettek hangzatos kijelentéseket. A jelenség furcsasága az, hogy az ember a katolikus lélekhez gondol hozzá több árkaimat, barokkosságot. A kulturális tradíció ezt tenné logikus következménnyé. Ezzel szemben ott van Márai hűvös és mértéktartó józansága, klasszikus kiegyensúlyozottsága, már-már esz- köztelen nagysága. A másik oldalon pedig Szabó Dezső dagályos szóvirágai, patetikus hazafi- sága, túláradó bőkezűsége jelzőben és metaforában, különösen ha Erdélyről van szó. Mindez ellentéte annak, amit a protestáns lélekről általában tudunk: a puritán egyszerűség, a céltudatos sallangkerülés, a túldíszítettség elvetése és az azon való ironizálás. Szóval a két jelenség paradox. De épp azért van rájuk szükség úgy, ahogy vannak, mert eleven bizonyítékai annak, milyen képtelenség sémák mankójával eligazodni az emberi lélek bonyolult erdejében, és az élő, eleven hús-vér ember, az emberközelbe hozott művész helyett valami ráaggatott cédulát bámulni, az igazit, a valót meg nem látni. Ezért kellett a magyar irodalomnak a barokkosán dagályos, túláradó Szabó Dezső és a hűvös, kimért, puritán Márai. Ha ez fordítva lenne, bizony mondom, hogy valami félresikerült operettnek tűnne. (A Szabó Dezsőről írott jelzők természetesen semmit nem vonnak le az ő írói érdemeiből. Egy szenve10 VI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám
