Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - SZÍNHÁZ - A Ratkó-drámáról
hetne rábízni az ország sorsát. Csak sejlik, hogy az „óbéli magyar jog” ellen kik és mikor szervezkedtek, hogy kész helyzetet teremtsenek, ha a király lehunyja a szemét. Vazul - Vászoly megjelenik a színen, vakon, élőben is mutatva magát azok között, akik elrabolni akarták tőle jogát a trónra. A tragikusnak is mondható pillanat indulatokat szabadít fel mindkét oldalon. És bár Ratkó azt állítja, hogy ő sokáig tűnődött a hatalom és az ember viszonyáról - sokan tették ezt vele együtt 56 után, fel, egészen a 89-es fordulatig de itt, ebben a színpadra állított gondolatsorban a feljajdulás szintjén hangzik a végkövetkeztetés: nem kellett volna - így? Valami módon időt és módot kellett volna hagynia - akár Istvánnak is! -, hogy a nép ne veszítse el addigi történelmét, hitvilágát, emlékezetét. Csak azért, mert az éppen aktuális európai gondolkodás számára mindez idegen maradt. Ratkó nemcsak a maga tűnődéseinek hálójában tapossa-őrli indulatait, igazolni is akarja lázadását a történelem menete ellen. Szólítja maga mellé József Attilát, Vörösmarty Mihályt - „még van lelke Árpád nemzetének! ” -, másokat is, hogy igazságkeresése állva maradna. Beke Sándor, a darab rendezője a millecentenárium alkalmából Kassán állította színpadra az emelkedett nyelven írt darabot. Hősei megfelelnek annak a lelki tartalomnak, amit Ratkó nagy műgonddal épített fel a látható jelenetekben. A hadakozó felek közt többször lobog fel a gyűlölet, még a keresztényi oldalon is elfeledkezve arról, hogy Jézus a szeretet evangéliumát hirdette-hozta a világnak. Gizella itt még nem a boldoggá avatott bajor hercegnő, magyar királynő, csak zokogó anya. Gellért nem a hittérítő itt, nem is diplomata, hanem az ellenfél, akit majd egy alkalom letaszíttat a budai dombról. Beke megjeleníti azt a küzdelmet, amit István előtt, az ő lábainál rögtönöznek a kibékíthetetlenek. Mértékkel engedi hullámzani ezt a szellemidéző csatát, talán egyszer engedett túllobogni: amikor Imre herceg koporsója mellett, a fenségesnek és veszélyesnek indult, viharos órában, Gizella átkozza Istvánt. És végül is: mi marad meg egy ilyen előadásból? Néhány szép mondat, néhány emlékezetes mozzanat, több jó alakítás. Amiknek célja: bemutatni, mikor és hogyan dőlnek el az ügyek. De mert Ratkó tűnődéseinek még a háttere is kiveszett - nagyrészt - a népi tudatból, áll a kérdés, ágaskodik bennünk: ezt időszerű volt mostanság elővennünk? Akkor kellett volna, vagy még korábban, ha Ratkó még korábban írta volna meg ezt a „tűnődést”, amikor az Európában élő magyarság mára európainak mondható lelkét, agyát, szellemiségét idegen mintára akarták átszabni. És mennyi erőszakossággal! Ne menjünk messzire a tépelődésben! Elégedjünk meg annyival, hogy a drámában kiosztott erőterek között, közül kimagasodott megint kitűnő alakításával Csendes László. Kövesdi Szabó Márta, Dráfi Mátyás érdemes művész, Ropog József, Petrik Szilárd, Dudás Péter, Tóth Tibor, Pólós Árpád, Bocsárszky Attila úgy játszanak-tesznek-vesznek körülötte, hogy az ő rövid, fegyelmezett mondatai, mozgása minden felállásban végszavakat jelentenek. Olyan beavatkozást, ami ellen nincs apelláta. Ezt meg sem kísérlik az indulatok gazdái. Ez a nem-harcoló, csak a fontos döntéseket kimondó tekintély árad Csendes Lászlóból, annak ellenére, hogy ez a főhős, ez a király, ez a keménykezű uralkodó, komoly erkölcsi elveket valló és érvényesítő uralkodó nincs megírva. 0 nem cselekszik, csak bevégez, végszavaz egyszer és sokszor. Nem ő forgatja az eseményeket, körülötte tombolnak az indulatok. Úgy tűnik, István csak jogcím, alkalom Ratkónak arra, hogy Imre herceg koporsója fölött összeugrassza az 68 VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám
