Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - (phaidrosz): Győrfi Andrásról
Győrfi Andrásról Szeretem azokat a festőket, azokat jobban is értem, akik a láttatás, a színek, a formák, a vonalak mellett, vagy azok érdekében még papírra vetett mondatokkal is érzékeltetni tudják, miért és mit is tesznek az emberi tekintet elé? A szavak, az elvont fogalmak képesek mélyebbre vezetni az emberi érdeklődést, a felszín alá vinni. No meg aki könyvek között él, még arra is rávehető, hogy mások írásait illusztrálja. Itt van ez a Győrfi András. A képei a Senátorházban, a Cseh-házaspár vendégszeretét élvezve. Győrfi hosszú hetekre, az egész nyári fesztivál idejére, sőt még azontúl is „belakta" ezt a kellemes ritmusú kis barokk épületet, annak a földszintjét, hogy a műgyűjtők sorra „lelopják" a festményeit a falakról. (Alig győzte pótolni a látványokat!) A kiállításnak címet is adott: Ezeregyszázesztendő. Szokatlan elvontság, bár nem vitásan a történelmet, akár mint időegységet, akár mint eseménysort ezerféleképpen lehet „ábrázolni”. Itt azonban minden idézőjelbe téve látható. Szerinte mit látott, láthat a néző a képeiről. Idézem: „Honfoglalás, háborúk, néha béke, tűz, vas, mező, föld. És emberek. Hősök, magyar hősök. Mindegyik külön történet, együtt ennek az 1100 évnek magyar történelme. Valaki kiszámolta, hogy ez alatt a tenger idő alatt mintegy százhatvan évig honolt béke ezen a gyönyörű vidéken.” Ennél az utolsó mondatnál megállók. A mai idő, ez a jelen kor minden bizonnyal a magyar történelem békéjének egy részét alkotja. Ha azt nézzük, van a fegyvercsattogás, bombarobbanás, érvényes hadüzenet ide, vagy innen máshová. De van-e ez a béke olyan, amiről mi álmodunk? Amilyent Győrfi András is szeretne? Ez a harminckét éves, tehetséges fiatalember nem a százegynéhány év békét festette meg a magyar-európai múltból, hanem a hadakozó férfiakat, a páncélosokat, a páncél nélkülieket, a lovon egymásnak ugratókat, a párbajban halniakarókat, a dicsőségre, a vagyonra, a hírnéven túl a hazára gondolókat. És azokat elsősorban, a legtöbbjüket, akiket mai eszével, ennek a XX századi negyedik generációnak szarkazmusával, egészséges cinizmusával, sokat megéltségével és még-többet-látásával újrateremtve, szerencsésen vagy szerencsétlenül kinevet, kinevettet, joga és hite szerint jól eljárva - kigúnyol. Mert kik ezek a középkori lovagok, lelkileg-szellemileg menthetetlen függvényei a kornak, a divatnak, a szokásnak? Kiszolgálói olyan erkölcsi és egyéb maximáknak, parancsoknak, amiket mára Európa és a világ könyveiből ismer meg. És sokszor ki is nevet. Mert alig érdemelnek többet. Hősöket emleget a művész, mi is sorolnánk a bebiflázott szöveget, csatákat, csinos dicsőséget mellékelnénk a nevekhez. S nem egyszer utánaszólunk, hogy jóval kevesebb volna a mai szomorúságunk, nyomorúságunk, ha ezekből a „hősökből ", akár az igazi nagyokból is kevesebb jutott volna a hazai tájakra. Meghívójának, propaganda-anyagának mindkét oldalát mellékelem, mert ilyen rejtőzködőén és szerényen, szellemesen, csak távolról mutatva a szellemi és technikai lényeget, csak egy leendő nagy művész képes vallani önmagáról. (phaidrosz) 66 VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám
