Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 3. szám - KÖZÉLET - ’96 - Magyarország Jubileumi fesztivál Egerben

Palur alpaphangja a líra, abban is az elmélkedésé. A rövid zenei futamok úgy hordozzák a zene által kelthető hangulatot, mint lassú áramlású lebegést, amely elandalít - ismerik ma ennek a szónak igazi tartalmát? Keze alatt ritkán „horkan fel" az orgona, nem dicsekszik el mindenre áradó- ráömlő erejével. Mintha csak elmélkedni jöttek volna össze a bazilikában azok, akik bármikor beülnek a kemény fából faragott padokba orgonaszót hallani.

Király Csaba improvizációkat mutatott be: Bach g-moll fantáziája és fúgájára, valamint C. Franck h-moll prelúdium fúga és variációjára „rögtönzött”. Idesorolhatjuk még a két Liszt-művet is, a Szent Ferenc prédikál a madaraknak és a Dies irae-variációkat is.

A hallgatóság már a nyomtatott műsorból értesülhetett arról, hogy nem az eredeti műveket fogja hallani, fel is készült rá, hogy több áthallás zavarja meg korábbi hangversenyek emlékeit, hiszen a BWV 542 jelű Bach-művet csaknem minden évben, olykor több művésztől is hallhattuk. Ám ezek az átköltések, újraértelmezések, „korszerűsítések, felhasználások” amúgy mai módra nem hoztak zavartalan élvezetet. Az eredeti mű szövete ugyan minden egyes számnál nemcsak felsejlett, hanem át is ütött az improvizációs szándékon, a dallamtöredékek közötti bujkálás-játszadozás sok új érdekességet, többek között a modern embernek a lelkivilágát is mintha felvillantotta volna. Rossz a hasonlat, de az élmény hatására most nem jut jobb az eszembe: mintha a tarokk-kártyákat ulti-partira osztották volna. Értem én! A művész szuverén joga, mit tesz közönsége elé, hogyan alakítja gondolkodásmódját, mekkora elevenséggel igyekszik érvényesíteni szellemi tőkéjét, emelni annak hatását, de úgy tűnik: ez a hangok közötti, dallamtöredékek közötti elevensége ezeknek az átiratoknak megtörte azt az egységes varázst, amit az eredeti alkotások nyújtanak. Amíg a BWV 542-ben mindig is ráfüg- geszkedem a zene hallgatása közben arra a tüneményes mozgásra, ahogyan Bach a különféle színű zenei fonalakból fonja-bogozza-pörgeti a maga munkáját, itt már arra is kellett volna figyelnem, hogy ezeket a barokk-gombolyításokat hogyan is fonja-vonja újra új rendbe és mégis a régi alapján ez az egyébként kitűnő fiatal orgonista. (Lehet, hogy ez ugyanannak az érzésnek egy kései folytatása, mint amikor Liszt mindent átírva, a maga fazonján felépítve és sikert sikerre halmozva az átiratokkal, ám némi fenntartást is „learatva” érvényesítette a maga igazát. De hát van-e a zenében igaz azon kívül, amit a szerző papírra vetett?)

A Musica Aulica

Kétízben is bemutatta azt a műsorát, amelyet augusztusban három alkalommal végigjátszottak Clermont-Ferrandban is francia vendégeskedésük során.

Régóta adósok vagyunk ennek az együttesnek egy hosszabb beszámolóval, vagy inkább egy kellemes emlékeket felbolygató gesztussal. Kovács István, az Egri Zeneiskola tanára és hűséges együttese - tanárok és növendékek (Kovácsné Gulyás Zsuzsanna (spinét), Szabó Viola (hegedű, koboz), Ágostonná Kugler Zsuzsa (hegedű, brácsa), Kardos Judit (cselló), Fajcsák Attila (tekerő, gitár, furulya, gordon), Dzsupin Pál (duda, doromb, köcsög-duda) és Ágoston Ottó (ütőhangszerek, citera, doromb) - ellent állva a divatnak, a decibeles gépmuzsikának és a mai ízlés felszínességének, „lenyúlnak” az európai XVI-XVII. század zenei anyagába, a szelíd és szolid hangzatok, kecses mozdulatok világába, a könnyen érthető és még könnyebben élvezhető, a tiszta ritmusok, dallamok, szerelmes dorombolások, táncok, lépések-léptetések meggondolt iramlásába. Oda, ahol minden hangnak, minden mozdulatnak nyilvánvaló és rejtettjelentése volt. Vagy lett volna, ha az érzelmek mindent úgy fogtak volna fel és meg, ahogyan a vágyak, vagy az epekedő szívek diktálták volna a történelmet a zenében is meg a világ58

VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám