Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Víz László: Miért remekmű?
hogy egyszer Valaki boldognak nevezte a sírókat, és vigasztalást ígért nekik. A jellemzésére odavetett néhány mesteri sort érdemes idézni: „Limában volt valami, ami sok rőf ibolyaszín selyembe volt burkolva, ebbó'l egy nagy vízkóros fej s két kövérkés, gyöngyszín kéz kandikált ki: ez volt az érsek. A húsgöngyölegek közül, amelyek körülvették, két fekete szem pillantott elő, mely nyugtalanságról, nyájasságról és elmésségről beszélt. Ebbe a szalonnába egy különös, vágyakozó lélek volt bebörtönözve, de mert sohasem tagadott meg magától egy fácánt, egy libát, s naponta fölvonultatta római borainak körmenetét, ennenmagának zord tömlöcőre lett. Szerette székesegyházát, szerette kötelmeit, rendkívül ájtatos volt. Néhanapján bánatosan szemlélgette potrohát...” 4. Forma A fentebb ismertetett tartalmi vázlat érzékelteti, hogy nem egy regényfolyamról van szó: az „anyag” megdolgozásának eredménye egy kilencven oldalnyi kisregény, öt fejezetre - részre - tagolva. Az első rész Juniper atya hiábavaló fáradozásaival ismerteti meg az olvasót, az utolsó a szerzetes kudarcát és az írónak a fejedelemasszony szájába adott végső „következtetéseit” - ha szabad itt ezt a szót használni - adja elő. Ez a keret. Ez fogja közre a főszereplők életpályáját - és az azokban megnyilvánuló sorsszerűséget - elmesélő közbülső három részt. E formai megoldás a szerző szuverén döntésének eredménye: dönthetett volna másként is. Döntésével azonban elkötelezte magát egy bizonyos előadási mód, megmunkálási technika, sőt stílus mellett. Tíz szereplő jellemének karakteres bemutatása, öt főszereplő életpályájának elmesélése ilyen szűk terjedelmi keretek között csak nagyvonalú és hézagos előadással oldható meg; a kevés szóval sokat mondani akaró szövegnek viszont - hogy szét ne essék - tömörnek, nyelvileg gazdagnak, szellemesnek és frappánsnak kell lennie. A tömör, szellemes és frappáns előadásmód pedig hajlik arra, hogy ironikus legyen. Mindezek a stiláris tulajdonságok valóban jellemzőek Wilder előadói modorára. Az az írói fikció, miszerint néhány ember együttes halála egy végzetszerű katasztrófa során különösen is alkalmas az egyes emberek sorsában meglévő és megfelelő módon kitapintható törvényszerűségek feltárására, a jelen esetben jól példázza a tartalmi és formai elemek szoros összefonódását. Az életsorosok elemzése céljából el kell vezetni a szereplőket a fatális hídhoz, amire a párhuzamos életrajzok formai megoldása látszik célszerűnek. E formai megoldás ilyen vagy hasonló keretezéssel széles körben használt a „magas” és kevésbé magas irodalomban Seherezáde meséitől, Boccaccio Decameronján át Vicki Baum Hotel Sangháj c. regényéig. A „Szent Lajos király” hídjában valóban nem lineárisan, hanem párhuzamosan megírt életrajzokat és cselekményeket találunk, amelyek a történetek során nem, vagy alig találkoznak egymással; a szereplők élete csak akkor fut össze egy csomóba, amikor a híd leszakad alattuk. Ez a körülmény teszi indokolttá, hogy az író megkísérelje megtalálni ezekben az egymástól lényegében idegen életekben azt a közös motívumot, amellyel - a Sors, a Végzet, vagy az Isten kívánta törvénynek megfelelően - az élet végét „hic et nunc” összefüggésbe lehet hozni. A kétségen kívül meglévő tartalmi fontosságán kívül formai jelentőséget lehet tulajdonítani a híd szerepeltetésének is; a két ellentétes partot összekötő „szerkezet” szimbolikus ereje többé-kevésbé beleivódott az irodalmi köztudatba, s olyan motívummá vált, amire az 36 Mii!ílaptó VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám
