Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 2. szám - TÁRSADALOM - TUDOMÁNY - Koncz Lajos: Prohászka közéleti apostolsága

TÁRSADALOM

TUDOMÁNY

Koncz Lajos

PROHÁSZKA KÖZÉLETI APOSTOLSÁGA

II. rész

A tanulmány első részében (Hevesi Napló 1995. 1. szám) megismerkedtünk Prohászka Ottokár püspökkel, mint a „magyarság egyetemes tanítómesterével” (Schütz Antal megfogalmazásában), akinek a századfordulón való felismerései „az idők jeleiről”, bajairól - még a mi korunkra is érvényesek. Ugyanígy azok a lelkipásztori elvek és prognózis, amelyet a „Modem katolicizmus” c. művében felvázolt - püspöki-főpásztori programként, ma is a magyar egyház és nemzet lelki megújulásának irányát, eszközeit és módszerét jelenthetik, egyébként a II. Vatikáni Zsinattal is megerősítve. Láttuk végül Prohászka elkötelezett közéleti felelősségvállalását, konkrét küzdelmeit a magyar nép szociális felemelkedése érdekében a politika porondján. Most ennek a közéleti apostolságnak belső rugóit kell megkeresnünk - az ő fájdalmas magyarság-tudatának, nemzeti érzületének feltárásával.

PROHÁSZKA MAGYARSÁGA

Azzal a meghökkentő megállapítással kell kezdenünk, hogy' Prohászka származásánál fogva nem volt magyar. Ez egyébként nem különlegesség a monarchia-korabeli, sőt későbbi klérusban sem. Aránylag sok a német és szláv eredetű a papság, még inkább a főpapok soraiban. Prohászka Nyitrán született és nagyobb részben német, kisebb részben szláv vért örökölt. Sík Sándor fogalmazásában - a magyarságot nem vérben, hanem szellemben, nyelvben és kultúrában vette át, mint a Zrínyiek és Petőfik. Mégis át tudta élni a magyarság problémáit, a nemzeti lét sorskérdéseit, és teljes azonosulással tudta magához ölelni a magyarság egészét. Pedig ezzel a magyar világgal - a római hét esztendő, a világegyház egyetemessége és transzcendens levegője után - csak férfi korában jutott érintkezésbe. így nem tudhatjuk, hogy a 10 éves gyermek idealizmusából, vagy a sorsát megsejtő lélek mély-tudatából értelmezzük a losonci kis-gimnazista iskolai dolgozatának szívszorító vallomását: „Eripedig hivatásomat abban fogom látni, hogy a magyar nép állapotán segítsek. ”

13 év múltán, már mint az Örök Város lakója, a Collegium Germanico-Hungaricum piros reverendás növendéke, e sorokat írta akkor elkezdett lelki Naplójába, két egyszerű magyar földműves látogatása után: „Arcukra függesztettem könnybelábadt tekintetem, oly érzéssel, oly vággyal, mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból, feláldozni magát e szegény népért.”

„MIT TEHETEK ÉRTED MAGYAR NÉP?”

Hazakerülve (1882) ez a karizmatikus, mégcsak lelki felismerés és elköteleződés találkozott „a rémületes nyomor” döbbenetes magyar valóságával. S lassan kirajzolódott konkrétan a feladat és hivatás: a magyarság szolgálata, - azon túl, hogy teológus és író az intellektuelek számára, pap és lelkiatya mindenki üdvözítésére - az egész magyar népet nehéz sorsában szociális apostolként segíteni, fölemelni. Az esztergomi első tíz év ebből a programból a leggyakorlatibbat tudta vállalni, de teljes odaadással. Látogatta rendszeresen az „Aggok Házát”, a betegeket és magányos rászorulókat. Szegénygondozó szervezetet is hozott létre a városban, de a szenttamás-hegyi nyomortelepet magának tartotta fenn, és szinte naponta keresi fel adományokkal, élelemmel megrakodva - a „nyomor, szenny és piszok” szomorú birodalmát .

V. évfolyam 1995. június * 2. szám