Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Két színészrendező az Egri Gárdonyi Géza Színházban

mény — kitűnő. A színész, mármint a rendező, ismeri a három fiatalembert, Sata Árpádot, Venczel Valentint és Baráth Zoltánt. Azt a módot is megtalálta, hogyan lehet és kell ezt a három jellemszínészt — mert azok, annak ellenére, hogy nem mind a hárman egy kéz alatt tanulták ki a mesterséget —, hogyan is lehet ezt a három figurát úgy egycsokorba kötni, hogy ez a csokor tetszetős, igaz, hasznos és a végkifejlet, a katarzis — mert ilyen is van itt, kérem szépen! — úgy szülessék meg, ahogyan az író is sejtette, ahogyan ezek a művészek is gondolták, amikor hozzáfogtak a munkához. Mert itt aztán megy a „meló“, az egymást figyelembe vevő, szusszanásokra, milliméterekre, villanásokra bemért hajsza. Pedig a fene se űzné őket, hiszen a színpadon lehet kényelmesen, középszerűen, elterpeszkedve a személyének a maga fényét, jelenlétét ünnepelve tartózkodni, a közönség megkapja azt, amit mi adunk neki.“

Csendes az ügy szolgája. Ha felvállalta, hogy stílust csinál, netán hatvanszor is megforgatja a francia mondat-gyáros, agyrémeket kigondoló, a nyelvi tudását, leleményességét is fitogtató gall ember szellemi villódzásait, akkor olyan alapállást kellett felvennie, az egyszerűt és hatásosat, amelyben a három színész jól érzi magát. Ok aztán kötöttségben és hancúrozásban egyformán tudják, akarják is pontosan bemérni, mettől meddig kell eljutniok. Majdnem másfél óráig tart, sőt egyre fokozódik — mint a politikai helyzet! — ez a három ember által összehordott mozgás. Beszélnek, halandzsáznak, énekelnek, táncolnak, simulékonyak és nagyképűek, szemtelenek és gátlástalanok, tolakszanak egymás ellen is, egyik a másik rovására akar „érvényesülni“ -—-, miközben mintha nem is vennék észre, bohócruhában vannak, ők nem igazán érvényesek, mert maga a rendező — az író sosem távozó szellemének indítására — a belső lendületet tartotta fontosabbnak, mint a külsőséget. Azt térvényesítette, amit a színpad alaptörvényének kell tekintenünk, hogy ugyanis ajellem formálja meg az alakítást, ne a külsőség. A keret lehet fegyelmező hatású, mert a ruha is teszi az embert. A néző nem tud szabadulni, nem tud pihenni egy pillanatra sem, mert mire az egyik akció befejeződne az egyik „hőssel“, aki még le sem vonult a reflektorfényből, már ott terem a másik és egy újabb ruSafa Árpád, Baráth Zoltán

V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám

43