Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Cserniczky Dénes: Kis semmiségek - Apostol Judit, Gál Sándor, Suha Péter és Szabó János versei
SZABÓ JANOS Újra! Újra, újra, újra, s végre veled! Annyi év bűnével s megtisztulásával a hátunk megett. Mit is mondhatnék? Jobb a csend, ez a méla reszkető csend. Ne szólj, csak add a kezed. Milyen furcsa, s milyen igéző kitárt szívünkben ez a vérző boldogság. Jöjj kedves, megmutatom neked a világot, de nem, először beszélek magamról, vagy inkább te mondd, mi lelkedet nyomja, mit az évekfutóhomokja hordott rá kérlelhetetlenül. Tudod, rég mozog itt valami belül, hová csak kevesen látnak be, s bennem az aranyesők is másképp csorognak le, s nyáron is jégcsappá dermednek, s minden érintésre diszharmonikusan zengenek. Nem, ne szólj, inkább emlékezz, s mosolyogj hozzá egy kicsit, titokban. Látod, felnőttem, s megért bennem a kín, egyesült bennem ezernyi szín, de a vászonra mégis szürkén festek, mert gyötörnek a magányos estek, mikor csak hiányod a társam. Drága, drága pillanat, félve lopott csókoknak őre, e dőre s kopott szürkeség, csak hajad aránylik, mert nem fakult aranysárga ragyogása. Hallod, kedves, a fákról hulló csppek súlyos koppanását? Az ágak is az éveket siratják, mert lassan bár, de ők is öregszenek. Siessünk, mert elmúlik minden mi szép volt és forró, s elveszünk mi is e bolyongó világban, s csak a fakult képek maradnak, mit esténként lehulló fények mellett nézegetünk. Alom ez, álom, vagy csak riasztó valóság, ködfoltok égnek mellemen, sóhajt a fűz, fodrozza a vizet, s gyújt millió kis tüzet szemed kékjében a hullám-fény csalfa játéka. Csalfa, mert tünékeny, s félek, hogy újra az évek tükrében látlak csak viszont, s újra csak iszonyt hoznak a napok, s újra csak talpalok utánad egyre, s verseim gördítem a hegyre, mikfolyton visszagurulnak, s mellettem lassan feltomyosulnak, mint halomnyi sárgidó papír, jer, nézd meg, mit ír régebbi önmagam. S félek, hogy kitárt karod újra bezárul, hangod elhal, csókod lehull mint falevél, s újra csak e kevély ősz marad utánad e köddel tördelt sötét sziluett, mit a tájból az éj meghagyott, Talán nemsokára... újra... veled... itt. Számoljuk a fagyott leveleket, s újra csak emlékeket idézünk a régi nyárból. Szomjazom rád, mint hűs forrásra, s Te lassan elapadsz. Most megitattál, de mi maradsz a holnapokban? Félek, hogy ölelésed szellő, mi hajamba túr, s kacagva elillan a másnapi forgatagban. Újra búcsúzunk. Majd... persze... valamikor... Nézem lábad nyomát, s újra megmarkol a magány. Nem én könnyezem, csak a fák. Abasár, 1990. II. 24. 20 V. évfulyum 1995. március hó. 1. szám
